Vass Zoltan (2002). A dinamikus rajzvizsgalat szemelyisegszintjei es a pszichologiai differenciacio

A tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy a dinamikus rajzvizsgálat személyiségszintjei mennyiben fejezik ki a személyiség differenciáltságának és integrációjának fokát. A válaszhoz a pszichológiai differenciáció fogalmából indul ki, összefüggést keresve a pszichológiai differenciáció mértéke, a mezőfüggés-mezőfüggetlenség mint alapvető személyiségdimenzió és az emberrajz általános komplexitási foka között. Az elméleti rész után egy empirikus vizsgálatot mutat be, amely egészséges felnőttek (n=125) emberrajzaiban számítógépes algoritmusokkal elemezte a személyiségszintek néhány formai-strukturális sajátosságát. Az eredmények azt mutatják, hogy a magasabb személyiségszintű emberrajzokat több szempontból is differenciáltabb formanyelv jellemzi. A tanulmány részletesen tárgyalja a relevánsnak bizonyult formai jegyek pszichológiai jelentéstartalmát. A végső konklúzió szerint az elméleti és az empirikus adatok egyaránt alátámasztják a Hárdi-féle személyiségszintek differenciációs és integrációs mutatónak tekintését.

Kulcsszavak: dinamikus rajzvizsgálat, pszichológiai differenciáció, integráció, komplexitás, formai elemzés, számítógépes mérés.

The aim of the study was examining the question whether personality levels of dynamic examination of drawings express the degree of personality differentiation and integration. In the study theories of psychological differentiation, field dependence and general complexity of human figure drawings are discussed. The author also reports about an empirical study, in that formal-structural characteristics of healthy adults’ (n=125) human figure drawings was analyzed by computer algorithms (developed by the author and discussed in details elsewhere). Results show that human figure drawings with higher personality levels are characterized by a more differentiated formal structure than other drawings. Psychological interpretations of the relevant formal dimensions are also described. Final conclusion of the study is that both theory and empirical data support the interpretation of personality levels as indices of psychological differentiation and integration.

Key words: dynamic examination of drawings, psychological differentiation, personality integration, complexity, formal characteristics, computer algorithms.

A tanulmány tárgya a dinamikus rajzvizsgálat személyiségszintjeinek (Hárdi, 1981, 1983) értelmezése. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy a rajzi személyiségszintek mennyiben fejezik ki a személyiség differenciáltságának és integrációjának fokát. A válaszhoz számba veszi a kapcsolódó elméleti ismereteket, majd egy empirikus vizsgálatot mutat be, amely egészséges felnőttek rajzaiban számítógépes algoritmusokkal elemzi a személyiségszintek formanyelvét.

A probléma elemzéséhez először a pszichológiai differenciáció fogalmát kell meghatároznunk. A tanulmányban elsősorban Witkin szemléletét követjük, amely szerint a pszichológiai differenciáció a pszichológiai rendszernek mint egésznek a komplexitási szintjét fejezi ki. Mivel általánosan elfogadott, hogy a fejlődés a globálistól és a differenciálatlantól halad a strukturált és differenciált felé, Witkin (1962) nézőpontja szerint a pszichológiai differenciáció mértéke a pszichológiai rendszer fejlődési szintjét mutatja.

A differenciációval rokon fogalom az integráció, érdemes rámutatnunk azonban a két fogalom szemantikai különbségére. A differenciáció a komplexitás mértéke, amely (általános rendszerelméleti fogalmakban gondolkodva) a rendszert alkotó komponensek és azok kölcsönhatásainak számát jelenti. Az integráció ezzel szemben a pszichológiai rendszer részei közötti kapcsolatra, valamint a rendszer és a környezet kapcsolatának jellegére vonatkozik. Nagyobb mértékű integráció esetén a rendszer részeinek kiegyensúlyozottabb, stabilabb és harmonikusabb együttműködését várhatjuk el, továbbá a rendszer jobb alkalmazkodását a környezeti változásokhoz, mert a részek többféle módon tudnak a környezet változásaira reagálni. Witkin (1965) nyomán lényeges kiemelni, hogy bármely differenciációs szinten több integrációs szint is lehetséges, bár általános értelemben a fejlettebb differenciációs szinteken nagyobb mértékű (komplexebb) integrációt várhatunk el. A differenciálódás általános értelemben együtt jár a komplexitás növekedésével és az integráció fejlettségével. Ez viszont a rendszer egészének működési színvonalát emeli a gazdagodás, a sokféleség, a rugalmasság és a környezethez való jobb alkalmazkodás irányában.

Witkin és msai a differenciáció szintjét elsősorban egy kognitív működés tagolt vs. globális dimenziójával közelítették, melyet mezőfüggés-mezőfüggetlenség dimenziónak neveztek el. A dimenziót először a percepcióban sikerült azonosítaniuk, később azonban a személyiség működésének más területeivel is kapcsolatba hozták. A percepciónál maradva, a mezőfüggő személy érzékletei globálisak és diffúzak, a részek összeolvadnak, és a mező egészének szerveződése határozza meg az egyes részek észlelését. A mezőfüggetlen személy ezzel szemben strukturáltan és tagoltan észleli önmagát és a külvilágot; a perceptuális mező egyes részeit különállóként, egészét pedig szervezettként érzékeli. Míg a mezőfüggetlenek újjászerkesztik a kognitív Gestaltot, a mezőfüggő személyek adottnak fogadják el.

A mérési módszerek közül témánk szempontjából a legfontosabb az emberrajzteszt, melyre Witkin (1962) egy ötfokú testséma-differenciáltsági skálát (Sophistication-Of-The-Body-Concept Scale) dolgozott ki. A szerző ezt a skálát a Machover (1949) által felsorolt, projektív rajzi jegyekből kiindulva szerkesztette meg, anélkül, hogy pszichodiagnosztikai értelmezésre törekedett volna. Kritériumai a figura közvetlenül megfigyelhető jellegzetességein alapultak, mint a rajz tagoltsága, formai színvonala, a nemi differenciáció, az egyedi szerepek ábrázolása és a részletek mennyisége. Szoros összefüggést talált a mezőfüggés mint kognitív stílus és a rajzok között, melyet a tanulmány egy későbbi részében még elemezni fogunk.

A testséma differenciáltsága a witkini elméletben nem véletlenül hangsúlyozott: a globális-tagolt dimenzió alapvető voltát, a személyiség egészét átfogó jellegét mutatja. A perceptuális és intellektuális feladatokban tagolt kognitív stílussal jellemzett személyek ugyanis a belső forrásokból származó élményekkel is kognitív stílusuknak megfelelő módon bánnak. Testsémájuk tagolt, világos testhatárokkal rendelkeznek, különböző testrészeiket különállóaknak és mégis kölcsönösen kapcsolatban levőknek, valamint határozott struktúrába illeszkedőknek élik meg. A test megélésének módja és a testi tudatosság mértéke, a külső és a belső (testi) tér reprezentációjának módja olyan alapvető a személyiség működésében, hogy megváltoztatásán alapul a pszichoterápia egyik formája, a mozgás- és táncterápia (lásd Merényi, 1991; Vass, 2000a).

Mindez arra is utal, hogy alapvetően külső vagy belső referenciarendszerre támaszkodik-e a személy percepciójában, attitűdjeiben és identitásában. Ez szoros kapcsolatot jelent egy másik személyiségdimenzióval, a kontroll helyével, mert a mezőfüggést külső kontrollal, a mezőfüggetlenséget a belső kontroll személyiségdimenzióval hozhatjuk összefüggésbe. Mivel a mezőfüggés és a kontrollhely is a személyiség átfogó jellemzője, a testséma differenciáltságának ismeretében olyan tulajdonságokat jósolhatunk meg, amelyek pusztán a testséma tagoltságából, az emberrajzból (vagy előreutalva a későbbiekre: a Hárdi-féle személyiségszintekből) önmagukban véve nem lennének kikövetkeztethetők.

A pszichológiailag differenciáltabb személy önálló, másoktól független entitásnak érzi magát, és internalizált normák alapján értékeli önmagát és a világot. A globális kognitív stílusú személy erős perceptuális elhárítással él, érzelmei nagy befolyással vannak az érzékletekre és az emlékképekre, nehezen tudják az érzelmeket a percepciótól és a gondolkodástól különválasztani. Elhárító mechanizmusait a represszió, a primitív tagadás és a szomatizálás jellemzi, szemben a tagolt kognitív stílussal, melyet izoláció kísér.

A személyiség integrációjának és differenciáltságának foka a patológiával is kapcsolatos. Bár megbetegedés a dimenzió mindkét végén lehetséges, különböző formát ölt viszonylag differenciált és viszonylag differenciálatlan személyiségekben. Globális kognitív stílusú személyben a patológia hajlamos az identitászavar, a viselkedéses addikció, a dependencia, az evészavar és hisztériás tünetek formájában jelentkezni. Jellemző a specifikus elhárítások helyett az általános feszültségcsökkentő mechanizmusok használata, a passzivitás és a tehetetlenség. Witkin kiemeli az alkoholizmust, utalva az emberrajzok differenciálatlanságára is. A pszichotikusok közül a paranoid téveseszmével rendelkezők inkább mezőfüggetlenek, míg a hallucináló pszichotikusok inkább mezőfüggők, amit Witkin a téveseszme strukturáltságával vs. az énhatárok elmosódásával magyaráz. A tagolt kognitív stílust inkább az énesített problémák jellemzik: expanzív és eufóriás nagyzásos gondolatok, kifelé irányuló agresszió, túlzott absztrakció. Idetartoznak a kényszeres karakterű betegek, a szervezett tüneteket mutató neurotikusok és a fejlett védekezési struktúrával rendelkező szkizofrének.

A fenti elemzés legfontosabb tanulsága a pszichológiai differenciáció mértékének és az emberrajz komplexitási fokának inherens kapcsolata. A folytatáshoz röviden áttekintjük a dinamikus rajzvizsgálat alapfogalmait, különös tekintettel a rajzi személyiségszintekre.

A dinamikus rajzvizsgálat (DRV) kidolgozása a névadástól kezdve a részletek kidolgozásán át Hárdi István munkája. Hárdi 1956-ban kezdett el foglalkozni a módszerrel, melyet egyedülálló pszichiátriai rajzi gyűjteménnyel (amely összesen több mint 83 000 rajzot tartalmaz; részletesen lásd Hárdi, 1992b, 1993) támasztott alá. A Hárdi-gyűjtemény legnagyobb része rajzsorozat, mely a betegek állapotának hosszú időtartamot (esetenként évtizedeket is) felölelő, longitudinális követésével készült.

A dinamikus rajzvizsgálat egyetlen rajz értelmezése helyett rajzsorozatok hosszmetszeti összehasonlításán, a klinikai és grafikus változások párhuzamos követésén alapul. Döntő szerepet szán az idői szempontok értelmezésének, a statikus elemzés helyett a folyamatszerűséget emelve ki. Elemzési kategóriái empirikus, összehasonlító megfigyelésekből származnak, és a dinamikus pszichiátriai szemlélet megtartása mellett kifejezetten törekszik a prejudikáló, vulgáris pszichoanalitikus értelmezések elkerülésére (Hárdi, 1965, 1983).

A dinamikus rajzvizsgálat instrukciójában egy ember, majd egy állat rajzát, végül egy szabadrajzot kérünk („Rajzoljon egy embert!”, „Rajzoljon egy állatot!”, „Rajzoljon valamit/amit akar!”). Az interpretációban fontos szerep jut az egyes rajzok konfrontálásának a sorozat összképével (Hárdi, 1967). A névadó dinamikus jelző a klinikai változások és a rajzbeli változások folyamatjellegére, továbbá a dinamikus pszichiátriai nézőpontra utal, amely a tudattalant, az elsődleges és a másodlagos folyamatokat helyezi előtérbe. Az értékelés a formális kategóriák, a tartalmi szempontok, a személyiségszintek és az idői változások alapján történik. A dinamikus emberrajzvizsgálat dinamikus állatrajzvizsgálattal (Hárdi, 1991a, 1991b) is kiegészíthető. A sorozatos állatrajzok megerősítik és bővítik az emberrajzokban jelentkező változásokat, és új tartalmi-formai szempontokkal járulnak hozzá az elemzéshez.

A dinamikus rajzvizsgálatban központi jelentőségű a rajzi személyiségszint fogalma. A rajzi személyiségszint állandó ábrázolási szintet jelent, amely személyre jellemző, és legfeljebb egy értékkel változik lefelé (pl. regresszió) vagy felfelé (pl. restitúció). Az alábbiakban Hárdi (1965, 1983, 1985) munkái alapján foglalom össze a személyiségszintek legfontosabb jellemzőit.

A rajzi személyiségszintek elkülönítő kritériumai a következők: a szerkezeti-konstrukciós elemek (kör, vonal és más grafémák) fejlettsége és alkalmazási módja, az ábrázoló vonal valóságkövető szerepének mértéke, valamint az egyes szinteken tipikusan megjelenő, tartalmi ábrázolási sajátosságok (pl. ruharészletek magasabb szinten, kapaszkodó kéz alacsonyabb szinten) jelenléte.

A DRV hat alapvető személyiségszintet különböztet meg, melyeket betűkkel (a-f) jelöl. Formailag a legalacsonyabb szint a firka vagy szétbomlott formák (a₁) szintje. Ez a szint fenomenológiailag hasonlít a gyermeki rajzfejlődés legkorábbi szakaszaira, melyben a 2-3 éves gyermek kaszáló- vagy lengőfirkát, illetve sokalakú firkát rajzol; a hasonlóság azonban csak formai (lásd alább). Az első személyiségszint fejlettebb változata a fej-láb emberke (a₂). Lényege a törzs kihagyása vagy a törzs alsó vonalának nyitottsága. A második személyiségszinten lévő (b szintű) rajzok sematikus ábrázolásnak tekinthetők. Idetartozik a karikavonal-séma (b₁), amely a gyermekeknek tanított „pont-pont-vesszőcske” rajzból lehet ismerős. Meghatározói az egyvonalas végtagok és a körrel ábrázolt törzs. Sablonos elemeket hordoz a pálcikaemberke (b₂) is. Hárdi a pálcikaember öt altípusát írja le, melyek a fokozódó részletgazdagsággal a b₂ szinten belüli teljesítménykülönbségek példái.

A b szint ábrázolási sémái gyakran jelentenek fedőválaszt, szemben a kettős vonalú sémával (c), amely primitív-infantilis szintű reprezentációt feltételez ugyan, mégis őszintébb önkifejezési forma. A c szintű emberrajz felnőttnél merev, rigid ábrázolás, amely kényszerű formaredukcióról, hiányos ismeretstruktúráról vagy értelmi fogyatékosságról tanúskodik.

Az átlagos felnőttek rajzait eggyel magasabb szint, a közelrealisztikus (d) vagy a differenciáltabb-realisztikus (e) szint jellemzi. A d szint a kettős vonalú sémához képest részletgazdagabb, tagoltabb, megjelenhet egyszerű formában a ruházat és a kidolgozott szem, orr, száj. A rajz egésze azonban merev és szögletes marad, nélkülözve a valóság árnyalt követését. Az e szint egyéni tulajdonságokat, finom részleteket, térbeliséget és anyagiságot tartalmaz; sokszor jól felismerhető a hangulati állapot és az individuális sajátosságok is.

Az utolsó szintet a kiemelkedő rajzi adottság (f) jelölésére használjuk. Ez a szint tartalmilag (a személyiség differenciáltságát vagy integráltságát tekintve) kiesik ugyan a sorozatból, a formai differenciáltság felől nézve azonban a skála végpontját jelöli. A valóságot nem fényképként, hanem élményszerűen adja vissza. Két alaptípusa a részletgazdag, kidolgozott rajz, ill. az olyan, kihagyásokkal készült, egyszerűnek tűnő ábrázolások, melyek a rajz színvonalát (az alacsonyabb szintekkel szemben) nem rontják, hanem emelik. Az f szint használata feltétlenül szükséges a szintváltozások értékeléséhez, továbbá a művészi tehetség és a kézügyesség[1] számos artefaktumot produkáló hatásának kiszűréséhez.

Fontos megjegyezni, hogy a rajzi személyiségszintek globális elemzési szempontok. Nagy információtartalmukat az is jelzi, hogy az emberrajzok faktoranalízisével kapcsolatos adatok (pl. Nichols és Strümpfer, 1962; Adler, 1970; Schori és Thomas, 1975; Swensen, 1977) a legerősebb faktorként a rajz globális minőségét mutatták ki, amelyet jelentős mértékben lefed[2] a személyiségszintek fogalmi konstrukciója. A nagy faktorsúly nem véletlen, hiszen a tágabb értelmezési hipotézisek általános értelemben is megbízhatóbbak és időtállóbbak, mint a nagymértékben specifikus értelmezések. A konzisztensen kimutatott nagy faktorsúly azt is mutatja, hogy a rajz által hordozott információ meglepően nagy részét hordozza a globális értékelés. Más szavakkal fogalmazva, ha az emberrajzról csak egyetlen kérdést tehetnénk fel, akkor a globális színvonalra kellene rákérdeznünk ahhoz, hogy a lehető legtöbbet tudjunk meg a válaszból.

A személyiségszintek érdekessége, hogy nemcsak az emberrajz globális színvonalát határozzák meg, hanem más rajztémák globális ábrázolási nívóját is előrejelzik. A szerző egy korábbi munkájában (Vass, 1995) pszichometriai kritériumokra támaszkodva szerkesztett egy skálát. A skála a globális rajzi színvonal fogalmát operacionalizálta egészséges felnőttek ház-, fa- és emberrajzaiban. A skálának négy variánsa jött létre: három skála méri a ház-, fa- és emberrajzok globális nívóját, egy komplex globális formai színvonalskála pedig a három rajzból közösen számított nívót. A skálák megszerkesztése olyan formai szempontok felhasználásával történt, amelyeket a szakirodalom a személyiség érettsége és integráltsága tekintetében egybehangzóan pozitívnak ítél, és amelyek az elemzett rajzokban is együtt mozogtak, reliabilisek és szignifikánsak voltak. Mind a négy skála szignifikáns, pozitív korrelációban áll a személyiségszintekkel, tehát azok a skálák is, amelyek nem vagy nem csak az emberrajzokra vonatkoznak.

A globális megítélésben konzisztensen produkált magas interrater reliabilitás ismeretében nem meglepő, hogy a személyiségszintek általában világosan elkülöníthetőek. Hárdi megfigyelései szerint különböző pszichiátriai kórképeket eltérő személyiségszintek jellemezhetnek, például paranoid szkizofréniások magasabb szintű rajzokat készítenek, mint az értelmi fogyatékosok vagy a demenciában leépültek. Jellegzetes rajzi színvonalcsökkenéssel járnak az elmeállapotbeli változások, a gyógyszeres kezelés, az elektrosokk-kezelés. Longitudinális követéssel az egyes személyek hasonló irányú színvonalbeli változásokon mennek át.

Míg a betegség személyiségszint-változással járhat, az egészséges személy rajzai nagy időbeli stabilitást mutatnak. A rajzok lehetnek változatosak, tartalmilag újak, de a rajzi személyiségszint nem változik meg. A szintváltozáshoz ugyanis nagy akut hatások, a személyiség alapvető működését megváltoztató történések szükségesek. Nem véletlen az sem, hogy a hatás megszűntével az eredeti rajzi személyiségszint áll vissza. A dinamikus rajzvizsgálat éppen ezért használja a konfrontáció módszerét, amelynek során egy-egy rajzot vetünk össze a sorozat egészével vagy a megelőző rajzokkal. Általában a szintcsökkenés a patológiás folyamatokat jelzi, míg a visszatérés az eredeti szinthez a terápiás eredményeknek tulajdonítható.

Mint már említettük, a rajzi személyiségszintek fenomenológiai hasonlóságot mutatnak ugyan a gyermekrajzok fejlődési stádiumaival, mégsem azonosak azokkal. Az „átlagfelnőtt” rajza alapvetően különbözik a gyermekétől, mert a fejlődés alapvetően irreverzíbilis folyamat. A „visszafejlődés” (pl. a demencia) sohasem gyermeket „állít elő”, hanem olyan felnőttet, aki bizonyos szempontokból infantilis vonásokat mutat. A felnőtt regresszióban sem rajzol úgy, mint a gyermek. A regresszió sohasem valódi visszatérés egy korábbi fejlődési stádiumba, csupán emlékeztet arra. Hipnotikus életkor-regresszióban pl. a rajzi személyiségszint csökken, mégsem lesz azonos a felnőtt rajza a gyermekével (1. és 2. ábra).

Az 1. ábrán látható rajzot készítő felnőtt emberrajza hipnózis előtt

Az 1. és a 2. ábrán két emberrajz látható. Az első rajz egy egészséges felnőtt (21 éves nő) rajza, aki hipnózisban, életkor-regressziós szuggesztiók hatására a hetedik életévbe regrediált. Mivel különösen fogékony volt a hipnózisra, ki tudta nyitni a szemét rajzoláshoz. Az emberrajz első látásra nagyon hasonlít egy „valódi” hétéves kislány rajzához (2. ábra). A két rajzot még a rajzvizsgálatban jártas szakemberek is hajlamosak összetéveszteni (Vass, 1998a, 2001a).

A hipnózisban készült rajzot az teszi meggyőzővé, hogy (1) gyermeket ábrázol, (2) egyszerű grafémákat tartalmaz, (3) a gyermekrajz kiegészítőit is tartalmazza: labdát, „Mókus őrs” feliratot és napocskát. Összehasonlítva azonban a két rajzot, lényeges különbségeket találunk. Kezdve a legfontosabbal: a testséma a regresszió hatására nem változott meg, hanem a felnőtt testarányait őrzi (kis fej, hosszú végtagok, vékony törzs). Talán nem meglepő, hogy a testséma leleplezi a felnőtt rajzát: olyan alapvető magját képezi az énképnek, amely tudatosan nehezen módosítható. Érdemes összevetni az 1. ábrán látható rajzot a 3. ábrával, amely ugyanennek a felnőttnek a hipnózis előtt készített emberrajzát mutatja. Jól látható az eredeti testséma és a felnőtt testarányok.

Egy másik artefaktum az arc formáinak kialakítása, például az orr vonala, amelyet az utólagos absztrakció, vagy másként fogalmazva a formagazdag reprezentáció mesterséges elszegényítése hozott létre. A 3. ábra megmutatja, hogy a rajzoló jó rajzkészséggel, differenciált formai repertoárral rendelkezik, melyből kifejezett erőfeszítéssel kell ügyetlent és egyszerűt konstruálnia. Jól érzékelhető ez a törekvés a valódi gyermekrajzzal hasonlítva össze az arcot, melyben az intellektuális formák, a mértani egyszerűsítés helyett természetesebb, emocionális formákat találunk.

Ebben az értelemben párhuzamba állítható a hipnózisban készült rajz a pálcikaember (b₂ személyiségszint) sémájával mint tudatos fedőválasszal, amely a spontán önkifejezés „veszélyeit” elkerülendő, egy jól begyakorolt viselkedési rutinnal jön létre, szemben a kettős vonalú sémával (c személyiségszint), amely a nehézkes kifejezés ellenére is őszintébb. Számos szerző szerint (Di Leo, 1970; Arnheim, 1969; Hárdi, 1983) a pálcikaember nem inherens része a gyermeki rajzfejlődésnek. Aki pálcikaembert tud rajzolni, az biztosan képes lenne a kettős vonalú séma grafikus teljesítményére is - ha meg merné mutatni gyengéit, ha merné vállalni önmagát.

Hiányzik a felnőttrajzból még a gyermekrajz számos sajátossága, mint például a díszítés vagy az ismétlés öröme (lásd a 2. ábrán a gombokat és a pöttyöket), a játékosság és az a nehezen szavakba foglalható spontán, bájos kedvesség, amely a gyermekrajz esztétikumát adja.

Összefoglalva a három rajz tanulságait, a személyiségszintek szempontjából két mozzanatot kell kiemelnünk. Az egyik tanulság, hogy a kísérletileg előállított regresszió hatására a rajzi személyiségszint ténylegesen csökkent, azaz a személyt jellemző differenciáltabb realisztikus (e) vagy kiemelkedő (f) szint helyett hipnózisban közelrealisztikus (d) szinten rajzolt a vizsgált személy. A második tanulság, hogy még a formai színvonalcsökkenés ellenére is megtartotta a személy a legalapvetőbb reprezentációs sémákat (például a testséma reprezentációját). A felnőtt rajza tehát nem lett azonos a gyermekével, a rajzi személyiségszint csupán analóg, de nem azonos a gyermekrajz fejlődési állomásaival.

Vegyük szemügyre most a személyiségszintek ellentétes irányú változását: a színvonal javulását. Mint fentebb már jeleztük, Hárdi alapvető megfigyeléseinek egyike az, hogy a beteg állapotának javulásával párhuzamosan a rajzi személyiségszint is javul. A megfigyelést nagyszámú adat támasztja alá, melyek pszichiátriai betegek állapotának longitudinális követésén alapulnak (részletesen lásd Hárdi 1983-as könyvében).

Empirikus adatok állnak rendelkezésre arról is, hogy egészséges felnőttek rajzaiban a személyiségszint növekedése olyan mutatókkal jár együtt, melyek pszichológiailag pozitívaknak (pl. a személyiség érettségével összefüggőnek) tekinthetők. A fentebb már idézett vizsgálatban (Vass, 1995) a személyiségszintekkel magas (p < 0,01) korrelációt mutatott a rajz sablonosságával szembeállított globális spontaneitása (r = 0,64) és az emberalak tagoltsága (r = 0,60). Valamivel alacsonyabb értékekkel, de még mindig 1%-os szinten szignifikánsnak bizonyult a formák zártsága (r = 0,41), amely a pontos vonalvezetést, a mozgásterv kivitelezésének összerendezettségét jelenti. Negatív irányban korrelált az ábrázolás tisztasága (r = -0,40), ami abból adódik, hogy a magasabb személyiségszintű rajzok több részletet és árnyékolást tartalmaztak, mint a néhány vonallal papírra vetett, „összecsapott” ábrázolások. Szintén negatív irányban korrelált a mozgáshangsúly (r = -0,37): a gondosan megrajzolt, magasabb személyiségszintű emberalakok stabilabb, statikusabb összbenyomást keltenek, mint a gyors, firkaszerű rajzok. A magasabb személyiségszintű figurák ezenfelül differenciáltabb nyomáserősséggel (r = 0,38) és határozottabb vonalakkal (r = 0,30) készülnek.

Érdemes összekapcsolnunk egyfelől azt a megfigyelést, hogy a pszichiátriai betegek a gyógyulás során egyre kevésbé sablonos (tehát egyre spontánabb) rajzokat készítenek (Hárdi, 1983), másfelől azt a tényt, hogy az érett személyiség humanisztikus pszichológiai meghatározásai is magukban foglalják a spontaneitást (Maslow, 1943a, 1943b; Rogers, 1951). Ennek hátterén az sem meglepő, hogy a fentebb idézett vizsgálatban, mely 17 és 46 év közti felnőttekre terjedt ki, a spontaneitás mértéke szignifikánsan korrelált az életkorral és a dinamikus rajzvizsgálat személyiségszintjeivel pozitív irányban.

Az elméleti rész konklúziói: a pszichológiai differenciáció és a rajzi személyiségszintek jelentésének párhuzamai

A fentiekben részletesen áttekintettük a pszichológiai differenciációra és a rajzi személyiségszintekre vonatkozó, legfontosabb ismereteket. Az elemzés során többször utaltunk a két fogalmi konstrukció párhuzamára.

Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy amikor két dolgot összehasonlítunk, pontosan körül kell határolnunk az analógia érvényességi tartományát. A világ bármely két entitása között hasonlóságot mutathatunk ki bizonyos szempontokból - és különbözőséget más szempontokból. A fogalmak rendszerezéséhez ezért a párhuzamokat táblázatban foglalom össze (1-3. táblázat).

Összehasonlítási szempontok	Pszichológiai differenciáció	Rajzi személyiségszintek
fejlődési irány	a globálistól és a differenciálatlantól a strukturált és differenciált felé	a strukturálatlantól és a primitívtől a gazdagodás, kiegészülés és differenciálódás felé
Egészlegesség	globális személyiségdimenzió	globális expresszív jellemző
Állandóság	a pszichológiai differenciáció alapvető szintje nehezen változik	változás csak a személyiség alapvető megváltozásakor, nagy akut hatásra; a hatás megszűntével visszatér az eredeti szint
szinten belüli mobilitás	az állandósult szinten belül elkülöníthető egy stabilitás-mobilitás dimenzió	szinten belüli különbségek a minőségi és mennyiségi teljesítményben
szerveződés	bármely differenciációs szinten többféle integrációs szint is lehetséges	bármely személyiségszinten többféle megoldási szint is lehetséges

Amint az 1. táblázatban látható, mindkét fogalmi konstrukció megfogalmazza a fejlődés irányát, melyet az egyszerűtől és az egészlegestől a differenciált felé haladóként írja le. Közös vonásuk, hogy globálisak (a személyiség egészének működését jellemzik), állandóak, és a személyre jellemző szinten belül többféle megoldási módot tartanak lehetségesnek.

Összehasonlítási szempontok	Pszichológiai differenciáció	Rajzi személyiségszintek
ingerkezelés	alacsony szabadságfokú, rigid ingerkezelés és -szervezés	leegyszerűsített, rigid, állandósult reprezentáció
válaszgeneralizáció	a személy következtetéseit indokolatlanul általánosítja	ugyanazon grafémákat használja különböző jelentések kifejezésére
kategóriaterjedelem	az ugyanazon kategóriába sorolt reprezentációk csak minimális mértékben különbözhetnek egymástól	kismértékű ábrázolási variabilitás, kevés változatosságot mutató, sematikus rajzok
testséma	a mezőfüggő személy érzékletei globálisak és diffúzak, a részek összeolvadnak és a mező egészétől függenek	strukturálatlan formák, elnagyolt testrészek, egyszerű körformával ábrázolt, tagolatlan törzs vagy pálcikaember
jellemző patológia	passzivitás, tehetetlenség, identitászavar, alkoholizmus, dependencia, evészavar, hisztéria, nem paranoid pszichózis	regresszió, dezorganizált személyiség, krónikus alkoholizmus, nem paranoid pszichózis

fogalmi konstrukciójának párhuzamai: II. az alacsonyabb szintek jellemzői

A 2. táblázat az alacsonyabb szinteket hasonlítja össze. Párhuzamokat találunk az ingerkezelés módjában és a válaszok generalizációjában, amelyek az alacsony szabadságfok, a rigiditás és a túlgeneralizálás mechanizmusaiban jelennek meg. A szűk kategóriahatárok miatt az azonos kategóriába tartozó reprezentációk a magasabb szintekhez képest csak kismértékű változatosságot mutatnak. Kiemelendő a testséma reprezentációjának módja, melyet a globális tagolatlanság és a részek egybemosódása jellemez. A fentiek függvényében talán nem meglepő a tipikus patológiák rokonsága sem: mindkét fogalom esetében gyakori a regresszió, a dezorganizáció és a függőség (pl. alkoholizmus). Érdekes, hogy a paranoid téveseszméket a magasan differenciált betegeknél figyelték meg, akik egyébként sokkal jobb személyiségszintű rajzokat is készítenek, mint más (azaz nem paranoid) pszichotikusok (Hárdi, 1983; Vass, 1999c).

Összehasonlítási szempontok	Pszichológiai differenciáció	Rajzi személyiségszintek
integráció	fejlettebb differenciációs szinten nagyobb integráció várható el	magasabb személyiségszinten integráltabb ábrázolás várható el
komplexitás	a differenciáltabb kognitív struktúrák komplexebbek	a magasabb személyiségszintű emberalakok komplexebbek
flexibilitás	a kategorizációs döntések flexibilisek és megváltoztathatóak	a grafikus válaszrepertoár flexibilissé és a kifejezés céljához igazodva, kreatívan bővíthetővé válik
alkalmazkodás	jobb alkalmazkodás a környezethez	fejlettebb valóságkövetés
testséma	tagolt testséma, világos testhatárok	tagoltság, a test egyes részleteinek kidolgozása, egyéni tulajdonságok
jellemző patológia	expanzív és eufóriás nagyzásos gondolatok, paranoid téveseszmék, kényszerbetegség	differenciáltabb rajz mániás állapotokban, paranoid téveseszméknél és kényszereseknél

A 3. táblázatban találjuk meg a magasabb szintek közös vonásait. A szinteken felfelé haladva növekszik az integráció és a komplexitás mértéke, gazdagabbak és flexibilisebbek lesznek a válaszok, amely jobb alkalmazkodással jár együtt. A testséma tagoltabbá válik, részleteiben is világosan körvonalazódik. A patológiát a megtartott énstruktúra, ill. az egodilatáció jellemzi, a személy hajlamos lesz paranoid tünetképzésre, kényszeres működésre vagy mániás típusú énkiterjesztésre.

Mint fentebb jeleztük, Witkin (1962) a globális kognitív stílus mérésére kialakított a testséma-differenciáltsági skálát. Ebben az emberrajztesztben a mezőfüggő személyek rajzait kevés részlet, a testarányok és a testrészek irreális ábrázolása, a nemi differenciáció és a szerepek hiánya jellemzi. A mezőfüggetlen személyek reális testarányokat rajzolnak, több részből állnak a végtagok, világosan felismerhetőek a nemek, gyakori a ruha kidolgozása, és a személy megkísérli az egyedi szerepek bemutatását is. Nagyon hasonló megfigyeléseket találunk a dinamikus rajzvizsgálatban is, például magasabb szinten világosan felismerhető nemek, valóságot követő vonal és forma, megjelennek a típusok és a szerepek (a két emberrajzskála különbségeire még visszatérünk).

A fentieket azzal foglalhatjuk össze, hogy az irodalmi adatok szerint a rajzi személyiségszintek a személyiség egészének differenciációját (integrációját, komplexitását) tükrözik. Általános értelemben véve, a személy grafikus repertoárjának differenciáltsági foka nem lépheti túl ismeretstruktúrája differenciáltsági fokát. A differenciált rajz létrejöttéhez differenciált ismeretstruktúra szükséges. Ha ellenőrizzük a művészi képesség és a kézügyesség artefaktumait, akkor joggal következtethetünk differenciált rajzból differenciált személyiségre. Hozzá kell tenni azonban, hogy megfordítva nem mindig érvényes az összefüggés: az egyszerű formanyelv mögött állhat összetettebb ismeretstruktúra is[3].

A továbbiakban a deduktív problémaelemzést egészítsük ki induktív módszerrel: az elmélet után forduljunk az empíriához.

Az alábbiakban egy empirikus vizsgálat kerül ismertetésre. A kitűzött cél a személyiségszintek és a formanyelv differenciáltsága közti összefüggés vizsgálata volt (magasabb személyiségszinten nagyobb formai differenciációt feltételeztünk).

A vizsgált személyek jellemzői és a vizsgálat menete

A vizsgálatban 125 egészséges felnőtt (95 nő és 30 férfi) vett részt. A csoport életkori átlaga 36 év volt (s = 14,90; a terjedelem 18 és 78 év közötti). A vizsgált személyek a rajzvizsgálatokban szokásos, DIN A/5-ös méretű papírlapra rajzoltak. A vizsgált személyek egy része 2B jelzésű, kihegyezett ceruzát használt, egy másik csoport pedig egy szokványos, kereskedelemben kapható, feketével író golyóstollat. A kétféle rajzeszköz hatását a rajzra (pl. vonalszélesség) összevontan és külön-külön is elemeztem; mivel a két eszköz között lényeges különbség nem volt kimutatható, ezért az összevont elemzések adatait közlöm. Az instrukció az elvárásjellemzők minimumra csökkentése érdekében a következő volt: „rajzoljon egy embert!”. A vizsgált személy minden kérdésére semleges, nem irányító választ kapott.

Az adatelemzés módja

Az objektív mérés rajzelemző algoritmusokkal történt, amelyeket a PsychMet 2.0 (PsychoMetric Analysis of Projective Drawings) program (Vass, 1997, 1998c, 1999c) tartalmaz. Az algoritmusok végezték el a rajzi jellemzők közvetlen felismerését, grafikus elemzését és objektív mérését. Ez a módszer a legelemibb szintről indulva dolgozza fel a rajzokat: a megítélők szubjektív értékelése helyett képes arra, hogy magát az alapadatot (a pontokat és vonalakat) ismerje fel, majd ezeket hierarchikusan egyre komplexebb szinten integrálva, egymásra épülő algoritmusokkal értékelje.

A program a scannerrel digitalizált emberrajzokban a fent említett, speciális algoritmusokkal mérte meg a vizsgált 56 rajzi változót. A vizsgálatban szereplő változók logikailag hat csoportba sorolhatók: méretadatok, szimmetria, a rajz elhelyezése a papírlapon, vonalminőség, a rajz részletezettsége-satírozottsága és néhány csak számítógéppel mérhető képi jellemző. A változók definícióinak és pszichológiai jelentéstartalmának igen részletes ismertetése másutt megtalálható, ezért itt utalok rájuk (Vass, 1999b, 1999c).

Az adatokat egy szempontos varianciaanalízissel, ill. lépésenkénti diszkriminancia-analízissel elemeztem, külön csoportba sorolva minden személyiségszintet. Mivel a vizsgált egészséges személyeknél nem fordultak elő a-szintű, f-szintű és b₁-szintű (fej-láb ember) rajzok, az elemzésben a b₂ szinttől az e-szintig terjedő rajzok vettek részt.

Az egy szempontos varianciaanalízis szerint az egyes személyiségszintek csupán a formai mutatók alapján is világosan elkülöníthetők, és markánsan különböznek egymástól (4. táblázat).

A 4. táblázat azt mutatja, hogy a személyiségszinteken felfelé haladva növekszik az emberrajz mérete és mennyiségi teljesítménye. Különösen érdekes, hogy a mérettel együtt nő a részletezés mennyisége, a körvonal összesített hosszúsága és változatossága, az összesített vonalhossz és az ábra kitöltöttsége is (az értelmezésre még visszatérünk).

A százalékos adatokból jól látható, hogy a b₂ szintű rajz átlagosan a lap függőleges méretének 42%-át foglalja el. Az irodalmi normák[4] szerint ez a méret az egészséges személyek emberrajzainál lényegesen kisebbnek tekinthető (4. ábra).

Szembetűnően nagy különbségeket találunk az egyes szintek mennyiségi teljesítménye között. Minden szint átlépése nagy teljesítménybeli növekedéssel jár együtt. A rajzok egyre jobban közelítik a természetes testarányokat, ami az arányossági index növekedéséből derül ki. A térbeliség és anyagszerűség megjelenésével nő az árnyékolás, a részletezés és a kitöltöttség aránya. Csökken az emberalak bilaterális szimmetriája, amely a primitív szimmetriára épülő séma differenciálódását, az egyéni variációk felbukkanását mutatja. A formai gazdagodással együtt meredeken növekszik a kontúrhosszúság: az egyszerű mértani formák (kör, egyenes, négyszög) helyét átveszik a görbült vonalak, a differenciált alakok, a valóság szabálytalanságait jobban követő határok. Magasabb személyiségszinteken a rajz több grafémát tartalmaz, mint az alacsonyabbakon.

Fontossága miatt külön kiemelendő, hogy a pálcikaember jelentős mértékben eltolódik a papírlap bal oldala felé. Ezt más személyiségszinteken nem tapasztaljuk; a jelenségre az eredmények megvitatása során még visszatérünk.

Lépésenkénti diszkriminancia-analízissel (5. táblázat) hasonlítva össze a pálcikaembert (b₂-szint) és az „átlagemberre” jellemző közelrealisztikus ábrázolást (d-szint), tanulságos eredményeket kapunk. A pálcikaembert tartalmazó rajzok a lap felső harmadában feltűnően alacsony mennyiségi teljesítményt mutatnak. A pálcikaember-séma jobban közelíti a szabályos négyzetalakot (magassága és szélessége hasonló), mint a magasabb szintek, amit részben az irrealisztikus testarányok, részben a gyakran megfigyelhető széttárt karok okoznak. A közelrealisztikus emberrajz ezzel szemben a valóságos testarányokat követve, hajlamos a függőleges megnyúlásra, és szabályosabb kontúrvonallal rendelkezik. Mindezek a formai mutatók 100%-os pontossággal elkülönítik a két szintet egymástól.

Megvitatás és konklúziók

Az algoritmusos elemzés eredményeit azzal foglalhatjuk össze, hogy a magasabb személyiségszintű emberrajzot több szempontból is differenciáltabb formanyelv jellemzi. Ez azért fontos, mert az algoritmusos elemzés a differenciáltságot objektív mérésekkel mutatta ki (az interrater reliabilitás értéke például az elméletileg elképzelhető maximális érték). Ehhez azt kell még hozzátennünk, hogy az algoritmusos mérések Hárdi eredeti koncepciójától függetlenek (pl. matematikai képi mutatók), és egészen más oldalról közelítik meg a személyiségszintek jelentését, mint a DRV dinamikus pszichiátriai nézőpontja. Ha független forrásokból származó következtetések ugyanazon hipotézist támasztják alá, akkor a hipotézis eredő bizonyossága nagyobb lesz, mint nem független források esetén (Futó, 1999).

A személyiségszintek differenciációs mutatóként történő értelmezését olyan egyedi formai jellegzetességek támasztják alá, melyekről gazdag irodalom áll rendelkezésre, pszichológiai jelentéstartalmuk ezért világosan körvonalazható (részletesen lásd Vass, 1999c). A differenciáció azonban nemcsak az algoritmusokkal mért egyedi jellegzetességekben, hanem azok mintázataiban is felismerhető volt. A mintázatelemzés magasabb szintű megértést tesz lehetővé az egyedi jelzések azonosításánál, továbbá pszichometriai értelemben is megbízhatóbbnak és érvényesebbnek tekinthető (Comunian, 1984; Corboz, 1985; Richter, 1987; Sehringer, 1989, 1992; Kaufman és Wohl, 1992; Handler és Habenicht, 1994; Vass, 1996, 1999a, 2000b, 2001b; Hárdi és msai, 2000).

Ilyen mintázat volt az a megfigyelés, hogy a Hárdi-féle személyiségszinteken felfelé haladva, a mérettel együtt nő a részletezés mennyisége, a körvonal hossza és változatossága, az összesített vonalhossz és az ábra kitöltöttsége. Az eredmény azért figyelemreméltó, mert a nagyméretű emberalakok lehettek volna hiányos részletezettségű, belül üres rajzok is. A számadatokat szavakkal megfogalmazva, a rajzok egyre valóságosabb testarányokat mutatnak, a mértani formákra épülő sémák differenciálódnak, nő a térbeliség és anyagszerűség, felbukkannak az egyéni formavariációk.

Beletekintve a mintázatot alkotó egyedi jegyek pszichológiai jelentésébe, a személyiség egészségessége, differenciációja és integrációja irányába mutató változásokat találunk. A normalitáson belül a méret növekedése a normalitás, jó alkalmazkodás és beilleszkedés, a pozitív önértékelés és az adekvát énkiterjesztés jelzése (Machover, 1949; Hammer, 1958; Kaufman és Wohl, 1992; Urban, 1994; Leibowitz, 1999). A mennyiségi teljesítményt pszichomotoros teljesítményként értelmezve, a szakirodalom (pl. Buck, 1948; Loveland és Olley, 1979; Hárdi, 1983) egyetért abban, hogy a pszichomotoros teljesítmény a személy általános motiváltságát, drive-szintjét, ill. teljesítménymotivációját jelzi. A rajzok megfelelő arányainak ábrázolása az eddigiekkel összhangban az egészség, a nomalitás jelzése. Buck (1992) szerint például az arányosság a személy azon képességét mutatja, hogy képes a mindennapi élet legalapvetőbb, konkrét, közvetlen problémáinak hatékony megoldására. Hasonló következtetésre jut Urban (1994), aki az arányosságot (a szimmetriával és a rajz általános harmóniájával együtt) az intrapszichés egyensúly jelének tartja

A részletbeli gazdagodás szintén pozitív jelentést hordoz. A részletek jelentése a személy tudatossága, figyelme a mindennapi élet alapvető, elemi részei iránt (Buck, 1948), képessége azok felismerésére, konvencionális kezelésére és a valóság kritikus értékelésére (Buck, 1992). Általában elmondhatjuk, hogy a részletek mennyisége a környezettel fenntartott kontaktus mutatója. Az adekvát részletek (pl. ruha az emberalakon) ábrázolása jó realitásvizsgálatot tükröz, valamint az érzékeny, kiegyensúlyozott interakciót a környezettel. A megfelelően használt, gazdag részletezés arra utal, hogy a személy világos, differenciált képpel rendelkezik az önmagán kívüli dolgokról (Waehner, 1946; Kinget, 1952). Intelligens felnőttek rajzaiban a részletek arányosabbak és nagyobb számban fordulnak elő, mint az alacsonyabb értelmi szintű felnőttek, a gyermekek, a depressziósok, neurotikusok és pszichotikusok rajzaiban (Urban, 1994). Az elmondottakkal konzisztensek a dinamikus rajzvizsgálat megfigyelései is a rajz színvonalának változásáról a betegség progrediálásának vagy restitúciójának folyamatában (Hárdi, 1983), valamint a rajzi személyiségszintek meghatározásai.

A személyiségszinteken felfelé haladva növekedett a rajzok kitöltöttsége is. A kitöltöttség formájában kifejezett, tisztán mennyiségi természetű „sűrűségi” index mögött többféle, minőségileg eltérő jelenség is állhat, mint például a tagoltság, a satírozottság vagy a ruhaábrázolás. A kitöltöttség egyik megjelenési formája a ruha részleteinek, árnyékolásának kidolgozása. Az irodalom a kitöltöttség növekedését (hacsak nem válik extrémmé, mint azt a horror vacui[5] jelensége tanúsítja) pozitív, hiányát negatív jelzésként értékeli. Alexander (1963) vizsgálata szerint például encephalopátiás gyermekek szignifikánsan kevesebb ruhát ábrázolnak emberrajzaikon, mint az egészséges gyermekek. Pszichológiai problémákban szenvedő, árvaházi gyermekek farajzai ugyancsak leegyszerűsítettek, differenciálatlanok (Cramer, 1972). A primitívebb, egyszerűbb, kezdetlegesebb rajzot készítő személyeket más adatok szerint a zártabb kognitív stílus jellemzi (Eisenman és Smith, 1966). Iskolaérettségi vizsgálatokon készült emberrajzok algoritmusos elemzése azt mutatja, hogy a sűrűség egymagában is elkülöníti az iskolaérett és az iskolaéretlen gyermekeket (Vass, 1998b, 2000c), mert az iskolaéretlen, hétéves gyermekek rajzai kisebb kitöltöttséget mutatnak. Kinget (1952) szerint az üres rajz érzelemhiányt, érzelmi kiürülést, csökkent kommunikációs képességet vagy önmagából keveset mutató személyiséget jelez. Hiányzik a spontaneitás és az érzelmi melegség, beszűkült a képzeleti tevékenység, a törekvések, az önérvényesítés területe.

Egy másik megfigyelés volt, hogy a magasabb személyiségszinteken az egyszerű mértani formák differenciálódnak, például a körforma oválissá vagy a valóság szabálytalan formáit követő alakzattá válik. A körről kevés klinikai megfigyelést publikáltak, inkább csak elszórt utalásokat találunk a szakirodalomban. Ilyen Hattwick és Alschuler 1947-es megfigyelése arról, hogy a kör dominanciája idősebb gyermekeknél regresszív jegy; Machover (1949) felnőttek emberrajzaiban értelmezi a körformát regresszív jegyként, mely éretlenségre, dependenciára, gyermeknél bizonytalan kötődésre utal. Szkizofrén betegek festményeiben Billig és Burton-Bradley (1973, 1978; Billig, 1981) a formanyelv leegyszerűsödését írja le, amely párhuzamosan halad a betegség súlyosbodásával, az én fokozódó szétesésével.

Ehhez kapcsolódnak Hildreth (1944), ill. Pemberton (1990) megfigyelései is mértani formák másolásáról. Ötéves gyermekek, akik még kevés kognitív, ill. grafikus sémára támaszkodnak rajzaikban, jellegzetes alapelvek szerint egyszerűsítik le a számukra túl bonyolult alakzatokat. Ezek az alapelvek hasonlóak a fentiekben bemutatott szkizofrén képi változásokhoz: sematizálás, a részletek elhagyása, a forma lezárása, a ritmus és szimmetria kialakítása, a konvencionális formákhoz alakítás. A szögeket négyszögesítik (vö. derékszögűségi tendencia, Rechtwinkeligkeit, R-Prinzip vagy perpendicular error: Mühle, 1955; Perner és msai, 1984; Arnheim, 1969; Navratil, 1969), a kerek formákból kört hoznak létre, az átlókat vízszintessé vagy függőlegessé alakítják. Az egyedfejlődés korai szakaszában tehát regresszív, fejlődésileg korábbi, primitívebb, gazdaságosabb és kisebb erőfeszítést igénylő válaszok jelennek meg.

Érdekes eredmény volt a b₂ szintű rajzoknak más szinteknél kisebb mérete és balra tolódása. Mindkét jellegzetesség irodalmi értelmezése konzisztens a regresszió és a rejtőzködés már említett interpretációival. A kis méret (rajztémától függetlenül) arra enged következtetni, hogy a személy kicsinek, inadekvátnak érzi magát, és a környezet kihívásaira kisebbértékűségi érzéssel válaszol (Machover, 1949; Levy, 1958; Hammer, 1958d; Klepsch és Logie, 1982; Kaufman és Wohl, 1992). Baltrusch (1956) a kis méretet bizonytalansággal és az inszufficiencia érzésével magyarázza. Más megfogalmazásban a kis méret jelentése a szubjektíven túlhangsúlyozott környezet, szemben a kevéssé hangsúlyos énnel (Caligor, 1957). Berman és msai (1951), ill. Bolander (1977) a jelentéktelenség és a kisebbértékűség érzését emeli ki, a gyenge énre túl nagy nyomással nehezedik a külvilág. Süle (1988) a kis méret negatív jelentéseként ugyancsak a jelentéktelenség érzését, a hatalmas világ általi elnyomottság érzését és a magányosságot hangsúlyozza. Az ilyen személy a társas környezetet elnyomónak, az ént inadekvátnak tapasztalja; emiatt megpróbálja elkerülni a környezeti ingereket, korlátozza az interakciókat vagy visszahúzódik előlük. Ha ez nem sikerül, sokszor nagyfokú önalávetéssel és diffúz szorongással válaszol; regresszív, éretlen, infantilis tendenciák jelennek meg. Ezt Billig (1968) kultúrközi vizsgálatai is alátámasztják: a szerző a szkizofrén rajzokban tapasztalható, a betegség progressziójával növekvő üres teret (vagyis az apró rajzokat) a tárgymegszállás visszavonásával értelmezi.

A balra irányulás klasszikus rajzi értelmezései közül közös elemként a regressziót és az elfordulást a szociális környezettől (Buck, 1948; Koch, 1949/1967; Bolander, 1977; Süle, 1988; Müssig, 1991), ill. a társas kapcsolatok problémáit (Käser-Hofstetter, 1959; Avé-Lalleman, 1990) kell kiemelnünk. Harsányi és G. Donáth (1978) az elhelyezés értelmezésében az önértékelési, szorongásos és agressziós problémák mellett ugyancsak a környezethez való inadekvát viszonyulást emeli ki.

A pálcikaember sémában gyakran megfigyelhető volt a széttárt karok ábrázolása. Ez a jelenség - a derékszögűség már említett regressziós implikációi mellett - Hárdi (1983) elemzésében a Hermann által leírt megkapaszkodási ösztönnel, az infantilizmussal, az önállótlansággal és az éretlenséggel hozható összefüggésbe.

A tanulmány elméleti részében párhuzamokat mutattunk ki az intuitív módon megítélt globális színvonal, az összbenyomás, a rajzi személyiségszintek, Witkin testséma-differenciáltsági skálája és a szerző által kidolgozott globális formai színvonalskálák között. Nem tisztáztuk azonban az említett konstruktumok viszonyát.

Miben azonosak és miben különböznek a fenti értékelési szempontok? Valamennyi konstruktum a rajz egészleges ábrázolási színvonalát ragadja meg. A legtágabb fogalom a globális színvonal, melyet gyakorlatilag minden szerző felhasznál, aki a képi kifejezés pszichopatológiájáról értekezik, de senki sem definiálja objektív módon. Ez nem véletlen, hanem az intuíció természetéből fakad. Az intuitíven megítélt globális színvonal jelentőségében is egyetért az irodalom, mintegy vezérfonalnak tekintve azt, amely meghatározza az egyes grafikus jegyek értelmezését. A globális színvonal valószínűleg nemcsak azért „definiálhatatlan”, mert az intuíció a racionális értékeléssel és megfogalmazással homlokegyenest ellentétes működés, hanem az is, hogy esetenként különböző elemek alkothatják. Adódhat például a fa vastag, erős törzséből, a házrajz részletezettségéből vagy az emberalak meleg arckifejezéséből.

Az összbenyomás abban hasonlít a globális színvonalhoz, hogy egészleges és szavakkal nehezen leírható. Az összbenyomást azonban vagy a pozitív-negatív dichotómiájával, vagy egyedi jelzőkkel értékeljük (összecsapott, kifinomult, meleg stb.), míg a globális színvonal esetében az alacsony-magas skálán.

Witkin ötfokú testséma-differenciáltsági skálája fenomenológiai szinten emlékeztet a DRV személyiségszintjeire. Mindkettő emberrajzokat értékel, nagyjából hasonló fokozatokat különítve el. A Witkin-skála és a személyiségszintek skálájának hasonlósága azonban csak a differenciáció mutatóira terjed ki. Witkin nem foglalkozott a rajzok pszichopatológiai értelmezésével, amely a dinamikus rajzvizsgálatnak viszont központi célkitűzése. A testséma-differenciáltsági skála egyetlen célja a globális vs. tagolt kognitív stílus mérése.

A korábban bemutatott formai globális színvonal-skálák előnye pszichometriai „kiismerhetőségük”. Szorosan korrelálnak a személyiségszintekkel; talán nem meglepő, hogy a legszorosabb kapcsolatot közülük a komplex globális formai színvonalskálája mutatja az emberrajzok személyiségszintjeivel. A globális formai színvonalskálák és a dinamikus rajzvizsgálat személyiségszintjeinek viszonya abban ragadható meg, hogy a személyiségszinteknél specifikusabbak a kifejezetten formai, a vonalminőséget érintő jegyekre. Ennek előnye, hogy formai elemzésként kevéssé kötődnek az emberrajz tartalmi motívumához; hátránya viszont, hogy szűkebb sávot fednek le a rajz jelenségvilágából. Nem szabad elfelejteni végül, hogy a dinamikus rajzvizsgálatnál lényegesen kisebb rajzi anyagra és klinikai empíriára épülnek.

Befejezésül a tanulmány mondanivalóját azzal összegezhetjük, hogy mind a szakirodalom, mind pedig a rendelkezésre álló empíria támogatja a DRV személyiségszintjeinek értelmezését differenciációs és integrációs mutatóként.

Irodalom

Adler, P.T. (1970). Evaluation of the figure drawing technique: Reliability, factorial structure, and diagnostic usefulness. Journal of Consulting and Clinical Psychology, 35, 52-57.

Alexander, T. (1963). The effect of psychopathology in children’s drawings of the human figure. Journal of Psychology, 56, 273-282.

Arnheim, R. (1969). Visual Thinking. Berkeley: University of California Press.

Baltrusch, H. J. (1956). Klinisch-psychologische Erfahrungen mit dem Figure-Drawing-Test. Zeitschrift für psychosomatische Medizin und Psychoanalyse, 3, 29-40.

Berman, A. B., Klein, A., Lippman, A. (1951). Human figure clrawings as a projective technique. The Journal of General Psychology, 45, 57-70.

Billig, O. (1968). Spatial structure in schizophrenic art. In: Jakab, I. (Ed.). Psychiatry and Art. Basel: Karger.

Billig, O. (1981). Cross-cultural schizophrenic expressions. In: Andreoli, V. (Ed.). (1982). The Pathology of Non-Verbal Communication. Milano: Masson, 143-156.

Billig, O., Burton-Bradley, B. G. (1973). Psychotic indigenous painters from New Guinea. Art Psychotherapy, 1, 315-328.

Billig, O., Burton-Bradley, B. G. (1978). The painted message. Cambridge: Schenkman.

Bolander, K. (1977). Assessing Personality through Tree Drawings. New York: Basic Books.

Buck, J. N. (1948). The H-T-P technique, a qualitative and quantitative scoring manual. Journal of Clinical Psychology Monograph Supplement, 4, 1-120.

Buck, J. N. (1992). (Revised by Warren, W. L.). House-Tree-Person Projective Drawing Technique Manual and Interpretive Guide. Los Angeles: Western Psychological Services.

Comunian, A. L. (1984). Cluster analysis of the answers given to Corman’s Patte Noire and Drawing Family tests: Experimental study contribution of the answers and relationships expressed within the family. Ricerche di Psicologia, 3, 167-187.

Corboz, R. J. (1985). Diagnostische und therapeutische Bedeutung kindlicher Zeichnungen. In: Eggers, C. (Ed.). Emotionalität und Motivation in Kindes- und Jugendalter. Frankfurt am Main: Fachbuchhandlung für Psychologie, 251-268.

Cramer, G. (1972). Münchner Waisenhauskinder. Symptome, Testergebnisse, Massnahmen. Praxis der Kinderpsychologie und Kinderpsychiatrie, 21, 175-182.

Di Leo, J. H. (1983). Interpreting Children’s Drawings. New York: Brunner and Mazel.

Eisenman, R., Smith, J. F. (1966). Moral judgement and effort in human figure drawings. Perceptual and Motor Skills, 23, 951-954.

Hammer, E. F. (1958) (Ed.). Clinical Application of Projective Drawings. Springfield: Thomas.

Handler, L., Habenicht, D. (1994). The Kinetic Family Drawing Technique: A review of the literature. Journal of Personality Assessment, 62, 440-464.

Hárdi, I. (1956). Elektroshock hatása a kézírásra. Ideggyógyászati Szemle Supplementuma, 247-248. o.

Hárdi, I. (1965). A dinamikus rajzvizsgálat értelmezése. Pszichológai Tanulmányok VII., Budapest: Akadémiai, 285-293.

Hárdi, I. (1967). Konfrontáció a dinamikus rajzvizsgálatban. Magyar Pszichológiai Szemle, 24, 527-531.

Hárdi, I. (1985). The Basic Principles of Dynamic Examination of Drawings. In: Pichot, P., Berner, P., Wolf, K. (Eds.). Psychiatry (7^th World Congress of Psychiatry), Vol. 1. New York: Plenum, 1021-1027.

Hárdi, I. (1991a). Dinamikus állatrajzvizsgálat. Psychiatria Hungaria, 6, 279-290.

Hárdi, I. (1991b). Dynamic Examination of Animal-Drawings. In: Jakab. I. (Ed.). Art Media as a Vehicle of Communication (Proceedings of the 1990 International Congress of Psychopathology of Expression, Montreal, Canada). Brookline: The American Society of Psychopathology of Expression.

Hárdi, I. (1992b). Forty years of Dynamic Examination of Drawings. In: Jakab, I., Hárdi, I. (Eds.). Psychopathology of Expression and Art Therapy in the World. (The Budapest SIPE Colloquium). Budapest: Animula, 81-92.

Hárdi, I., Adorjáni, F., Hajnal, Á., Moussong-Kovács, E., Tényi, T., Trixler, M., Vass, Z. (2000). A képi kifejeződés és művészeti terápia jelene és perspektívái - az ezredfordulón. Magyar Pszichiátriai Társaság VIII. Vándorgyűlése, Győr, 2000. január 26-29, Abstracts p. 106.

Hárdi, I., Saághy, M. (1981). The Problem of the Stick-Figure. In: Andreoli, V. (Ed.). The Pathology of Non-verbal Communication. Milano: Masson, 239-244.

Harsányi, I., G. Donáth, B. (1978). A farajzvizsgálat. Magyar Pszichológiai Szemle, 35, 3-18.

Hattwick, La Berta A., Alschuler, R. H. (1947). Painting and Personality, Vol. I. Chicago: University of Chicago Press.

Hildreth, G. (1944). The simplification tendency in reproducing design. Journal of Genetic Psychology, 64, 329-333.

Käser-Hofstetter, K. (1959). Diagnostik des Baumtests. Sokszorosított kézirat, Basel.

Kaufman, B., Wohl, A. (1992). Casualties of Childhood. New York: Brunnel and Mazel

Kinget, G. M. (1952). The Drawing-Completion Test. A Projective Technique for the Investigation of Personality. Based on the Wartegg Test Blank. New York: Grune and Stratton.

Klepsch, M., Logie, L. (1982). Children Draw and Tell. An Introduction to the Projective Uses of Children’s Human Figure Drawings. New York: Brunner and Mazel.

Leibowitz, M. (1999). Interpreting Projective Drawings. A Self Psychological Approach. Ann Arbor: Brunner and Mazel.

Levy, S. (1958). Projective Figure Drawings. In: Hammer, E. F. (Ed.). Clinical Application of Projective Drawings. Springfield: Thomas, 83-112.

Loveland, K. K., Olley, J. G. (1979). The effect of external reward on interest and quality of task performance in children of high and low intrinsic motivation. Child Development, 50, 1207-1210.

Machover, K. (1949). Personality Projection in the Drawing of the Human Figure. Springfield: Thomas.

Maslow, A. H. (1943a). A holisztikus-dinamikus nézõpont. In: Szakács, F. és Kulcsár, Zs. (1991) (szerk.). Személyiséglélektani szöveggyûjtemény II.. Budapest: Tankönyvkiadó.

Maslow, A. H. (1943b). Elmélet az emberi motivációról. In: Pléh, Cs. és Oláh, A. (1990) (szerk.). Szöveggyûjtemény az általános és a személyiségpszichológiához (Pedagógia és tanárszakos hallgatók részére). Budapest: Tankönyvkiadó.

Merényi, M. (1999). A tér jelentősége a mozgásterápiában. Publikálatlan kézirat.

Mühle, G. (1955). Entwicklungspsychologie des zeichnerischen Gestaltens. Grundlagen. Formen und Wege in der Kinderziechnung. Frankfurt: Barth.

Nichols, R. C., Strümpfer, D. J. (1962). A factor analysis of Draw-a-Person test scores. Journal of Consulting Psychology, 26, 156-161.

O’Connor, J. és McDermott, I. (1998). A rendszerelvű gondolkodás művészete. Piliscsaba: Bioenergetic.

Pemberton, E. F. (1990). Systematic errors in children’s drawings. Cognitive Development, 5, 395-404.

Perner, J., Kohlmann, R., Wimmer, H. (1984). Young children's recognition and use of the vertical and horizontal in drawings. Child Development, 55, 1637-1645.

Rogers, C. R. (1951). A személyiség és a viselkedés elmélete. In: Szakács, F. és Kulcsár, Zs. (1991) (szerk.). Személyiséglélektani szöveggyûjtemény II. Budapest: Tankönyvkiadó, 369-404.

Schori, T. R., Thomas, C. B. (1975). Factor structure of the Figure Drawing Test. Journal of Multivariate Experimental Personality and Clinical Psychology, 1, 176-193.

Sehringer, W. (1989). Systemanalyse von Kinderzeichnungen 1-2. Zeitschrift für Menschenkunde, 53, Heft 1-2.

Sehringer, W. (1992). Principles for the Psychodiagnostic Analysis of Children’s Drawings. In: Jakab, I., Hárdi, I. (Eds.). Psychopathology of Expression and Art Therapy in the World. Budapest: Animula, 46-81.

Süle, F. (1988). A „Fa-rajz”-teszt. In: Mérei F., Szakács F. (Eds.). Pszichodiagnosztikai vademecum II/2. Budapest: Tankönyvkiadó, 89-148.

Swensen, C. H. (1977). Human figure drawing, In: Wolman, B. B. (Ed.). International Encyclopaedia of Psychiatry, Psychology, Psychoanalysis and Neurology, Vol. V., Aesculap, New York, 435-437.

Urban, W. H. (1994). The Draw-A-Person Catalogue for Interpretative Analysis. Western Psychological Services: Los Angeles.

Vass, Z. (1995). Formai szempontú rajzelemzés. Szakdolgozat, Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem.

Vass, Z. (1996). A projektív rajzok előnyei, problémái és kutatási távlatai. Magyar Pszichológiai Szemle, 52, 81-100.

Vass, Z. (1997). A Computerized Psychometric Approach to Projective Drawings. XV^th Congress of the International Society of Psychopathology of Expression and Art Therapy. Biarritz, France, October 8-12. Abstracts p. 33.

Vass, Z. (1998a). Az „átlagember” rajzi személyiségszintjei. Előadás, A művészeti terápiák és a kifejezés pszichopatológiájának perspektívái, Pécs, 1998. 09. 25-26.

Vass, Z. (1998b). PsychMet for Windows version 2.0. Program for Psychometric Analysis of Projective Drawings (program). Budapest: Eötvös Loránd University.

Vass, Z. (1998c). The inner formal structure of the H-T-P drawings: An exploratory study. Journal of Clinical Psychology, 54, 1-9.

Vass, Z. (1999a). A projektív rajzvizsgálat objektivizálása felé: elemzés algoritmusokkal. Szkizofrén betegek farajzainak térszerkezeti elemzése. Pszichológia, 19, 79-124.

Vass, Z. (1999b). La nouvelle perspective de l’examen des dessins projectifs: l’analyse psychométrique avec algorithmes. La Revue Française de Psychiatrie et de Psychologie Médicale, 31, 94-97.

Vass, Z. (1999c). Projektív rajzvizsgálat algoritmusokkal (A számítógépes formai elemzés módszerének bemutatása a szkizofrénia képi kifejeződésének tükrében). Ph.D. disszertáció, Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem.

Vass, Z. (2000a). A térélmény szerepe a mozgás- és táncterápiában. Publikálatlan kézirat.

Vass, Z. (2000b). Artificial intelligence in psychodiagnosis. American Society of Psychopathology of Expression, International Congress 2000, Belmont, Massachusetts, September 15-16, 2000, Abstracts p. 41.

Vass, Z. (2000c). Computer assisted analysis of the projective assessment of family structure and relations. Final Report, Research Support Scheme, No. 1427/1998.

Vass, Z. (2001a). Die Künstliche Intelligenz in der Psychodiagnostik: Entwicklung eines Expertensystems für projektive Gestaltungsverfahren. In: Einführungstagung Tübingen, Abstracts p. 24. Bonn: A. v. Humboldt-Stiftung.

Vass, Z. (2001b). A pszichiátriai diagnózis többértékű logikája: prototipikus kategóriák, szignáldetekciós elmélet és fuzzy tagsági függvények. Pszichológia, 4, 353-370.

Waehner, T. S. (1946). Interpretations of spontaneous drawings and paintings. Genetic Psychology Monograph, 33, 3-70.

Witkin, H. A. (1965). Pszichés differenciáció és különböző formái. In: Komlósi, A. (1989) (szerk). A megismerőfolyamatok differenciálpszichológiája. Budapest: Tankönyvkiadó, 9-37.

Witkin, H. A., Dyk, R. B., Faterson, H. F., Goodenough, D. G., Karp, S. A. (1962). Psychological Differentiation. New York: Wiley.

[1] A szakirodalom gyakran összekeveri a kézügyesség és a művészi tehetség fogalmát. A vizuális művészi tehetség általában együtt jár a kézügyességgel, a kézügyesség azonban nem jelent művészi tehetséget. A rajzok értékeléséhez feltétlenül figyelembe kell venni mindkét változót. Amint azt Kaplan (1991) is írja, a két változónak jól azonosítható, bár limitált hatása van a rajzra; a művészi képesség és a kézügyesség „szükséges, de nem elégséges feltétele” (350. o.) a differenciált rajzoknak.

[2] Hárdi a „pszichofiziológiai, pszichomotoros, affektív és kognitív-asszociatív síkokra épülő rétegek összessége (sőt az egész pszichikum) integratív kifejezésének” tekinti az emberábrázolást. A rajz „elsősorban a személyiségfejlődés szintjét tükrözi” (1983, 66. o.).

[3] Éppen ez a jelenség okozza a Goodenough-féle emberrajz értékelési problémáit. Az ismeretstruktúra fejlettségi szintjére csak akkor következtethetünk, ha megbizonyosodunk arról, hogy a gyermek (vagy a vizsgált személy) nem képes fejlettebb formanyelv használatára. Ezt többféle témájú és eltérő időpontban készített rajzok összehasonlításával tehetjük meg.

[4] Gravitz (1969) egészségeseknél (n=200) az átlagos méretet a lapfelület kb. 60%-át betöltő nagyságúnak találta. Ezt az adatot mások is megerősítik (Urban, 1994 és Ogdon, 1996: 6-7 inch a 8,5 x 11 inch méretű lapon). Baltrusch (1956) és Bagdy (1988) A4-es lapon valamivel nagyobb, 70-80%-os méretről számol be.

[5] A „horror vacui” (randvolle Überladung, bourrage) jelentése a teljes szabad felület kitöltése részletekkel.

A dinamikus rajzvizsgálat személyiségszintjei és a pszichológiai differenciáció

A vizsgált személyek jellemzői és a vizsgálat menete

Az adatelemzés módja

Megvitatás és konklúziók

Irodalom