Bevezetés Gerő Zsuzsa gyermekrajz-pszichológiájába

Vass Zoltán

In: Gerő, Zs. (2002). A gyermekrajzok esztétikuma és más írások. Budapest: Flaccus, 7-14. 

Gerő Zsuzsa (1940-1999) munkássága kivételes érték a gyermekrajz pszichológiájának nemzetközi irodalmában. Munkái bevezetnek bennünket a gyermekrajz keletkezésének rejtett összefüggéseibe, végigkövetve az érzelmileg telített élmények szövevényes útjait, megfogalmazva az élmények képi megformálódásának törvényszerűségeit, sőt követve a gyermekkori motívumok továbbélését a felnőtt élményvilágában is. Előrevetítve a könyv legfontosabb mondanivalóit, Gerő Zsuzsának a gyermekrajz területén kifejtett munkásságában három központi elemet kell kiemelnünk: (1) mitől esztétikus a gyermekrajz, (2) hogyan jön létre a gyermekrajz esztétikuma, (3) milyen felnőtté válnak az esztétikusan rajzoló gyermekek. Az első kérdésre a gyermekrajz sajátos esztétikumának meghatározása a válasz; Gerő Zsuzsa ezt magas érzelmi hőfokú élmények, emocionális csomópontok képi kifejeződésének tekinti. A második kérdésre az elaborációs (élményeket feldolgozó, átdolgozó) mechanizmusok és a formanyelv kialakulási útjainak feltárásával válaszol; a harmadik kérdésre pedig a gyermekek többszöri, igen részletes utánvizsgálatával.

A gyermekrajzok kiterjedt irodalmában sokféle nézőpontra találunk példát. Az általános, áttekintő munkák mellett (pl. Richter, 1987; Schuster, 1990; Sehringer, 1999) számos kézikönyv foglalkozik leíró osztályozással (pl. Kellogg, 1959), a fejlődési szakaszok sajátosságaival (pl. Luquet, 1913; Widlöcher, 1965), a gyermek képességeinek rajzi vizsgálatával (pl. Goodenough, 1926; Harris, 1963), vagy diagnosztikus jegyek kimutatásával (pl. Burns és Kaufman, 1970; Koppitz, 1968). A területen hazai szerzők munkáira is büszkék lehetünk (pl. Feuer Mária, Hajnal Ágnes, Harsányi István, Jankovichné Dalmai Mária, Kárpáti Andrea, Mérei Ferenc, Nagy László, Székácsné Vida Mária, Virág Teréz). Mindezek tükrében is különleges teljesítménynek számítanak Gerő Zsuzsa tanulmányai a gyermek lelkében lezajló érzelmi folyamatokról, pszichodinamikus történésekről. Az irodalomban példa nélkül álló, ahogyan bemutatja a gyermek fontos élményeinek elaborációs folyamatait és grafikus kifejeződési sajátosságait, beleértve a gyermekrajz esztétikumának meghatározását is: a gyermekrajz sajátos szépségét az erős érzelmi-indulati feszültség adja, amely a képekben meghatározott módon ölt testet, és amely az elfogulatlan néző számára is könnyen felismerhető.

Fontos megjegyeznünk, hogy Gerő Zsuzsa pszichoanalitikus nézőpontból, terápiás szempontokat szem előtt tartva kereste az utat a gyermekrajzhoz. Folyamatos tudományos munkája és szakmai oktatási tevékenysége mellett mindvégig alapvetően klinikus maradt, aki a szakmában híres volt elhivatottságáról. A gyermekrajz megértésének általa bejárt útját Gerő Zsuzsa esztétikai fogékonysága mellett ez az elhivatott, több évtizedes gyermekterápiás munka tette lehetővé. Elméleti spekulációk helyett mindennapi tapasztalataiból indult ki, és az egyes gyermekek megértésére, sorsának nyomon követésére törekedett. Amikor fejlődéspszichológiai vagy pszichoanalitikus fogalmakat használt írásaiban, azt konkrét történések magyarázataként tette, egyaránt segítve ezzel az elméletek és az egyedi jelenségek megértését. Egy-egy rajz keletkezését megvilágító példái a pszichodinamika mély megértését tanúsítják. A pszichoanalitikus és fejlődéspszichológiai szaknyelv dacára, mondatszövése színes, érzékletes marad. Esettörténetei kitűnően megvilágítják a bonyolultabb leírásokat is. Talán ez az egyik oka annak, hogy munkái a pszichológus-, pedagógus-, gyógypedagógus-képzésben, valamint más szakmai képzésekben is régóta tananyagnak számítanak, kollokviumok és szigorlati vizsgák kötelező irodalmai között szerepelnek.

Különösen igaz ez A gyermekrajzok esztétikuma címmel, 1974-ben megjelent könyvére, amelynek alaptézise szerint a gyermekrajzok esztétikumának forrása az emocionális sűrítés. Az élmény feszültségét önti formába a gyermek úgy, hogy az élmény érzelmi elemei is a képi kifejezésbe sűrűsödnek. Azok a képi elemek, amelyeket a rajzokon hangsúlyozottaknak, esztétikusaknak élünk meg, azok lesznek az emocionális csomópontok képi megfelelői. A gyermek számára ezek a képrészletek egyúttal a rajz legfontosabb részei, mert az eredeti emlék, eseménysor a rajzoláskor is jelen van, valahol a képzetáramlás peremén, és ezzel a kifejezés feszültségét növeli (a gyermek szívesen, élvezettel rajzol). Az emocionális csomópontok a gyermek számára fontos élmények részben tudatosult emlékei, melyek az érzelmi-indulati összetevők mellett érzékszervi-mozgásos sémákat is gyakran magukban foglalnak. Éppen ezért nagy az öt-hét éves kor jelentősége: Gerő Zsuzsa megfigyelései szerint ebben az életkorban születnek az igazán esztétikus rajzok (intellektuális realizmus, ideovizualitás, szinkretizmus): előtte és utána csökken az esztétikum mértéke.

A könyv egy vizsgálatot is részletesen bemutat, amely arra keresi a választ, hogy a rajzok esztétikuma, valamint a más módon kifejezett emocionalitás milyen összefüggésben van egymással. Ehhez az emocionális csomópontokat elemzi, a rajzot játékkal együtt vizsgálva, megkeresve a rajzban az emocionális csomópontokat, kibontva azokat nem irányított, szabad tematikájú játékkal, majd kiegészítve ezt a gyermek spontán vagy irányított élménybeszámolójával, illetve a szülővel folytatott beszélgetésekkel.

Igen tanulságos a könyvnek az a fejezete, amely a rajzban megjelenő elaborációs folyamatokat írja le és illusztrálja, tartalmi magyarázatot adva ezzel az esztétikus rajz létrejöttének lehetséges útjaira. Útmutatóként a könyv olvasásához, érdemes röviden összefoglalni ezeket. A primer elaboráció az élmény feszültségcsökkenés nélküli újrateremtése, a kívánt tárgy (cselekvés) helyettesítése a képpel. Ha a gyermek nagyon vágyik egy gyíkra, de nincs neki, akkor legalább szépen megrajzolja. A rajzban megőrződik a drámai feszültség, és ez adja az esztétikumot. A feszültségredukció során a rajzról az eredeti esemény eltűnik, az élmény áthangolódik, a drámai feszültség lírai hangulattá alakul. A feszültség szín-forma harmóniává alakul, és már nem eseményértéke, hanem hangulatértéke lesz. Az elaborációt az jelzi, hogy a drámai konfliktus feszültsége hangulati elemmé, lírává szelídül. Az élménysematizálás révén pedig az egyedi vonások, emlékek elhalványodnak, és helyettük a közös elemek emelkednek ki. Ebben az indulattalanítási folyamatban az érzelmileg telített élményelemek kiszűrődnek, pontosabban az indulati feszültség tűnik el, az emlék intellektuálisan felidézhető marad. Az eredmény mindig általánosabb, kisebb, távolibb feszültség lesz, mint az egyedi élmény. Az eredeti feszültség a rajzi megformálás hajtóenergiájává alakul, és szublimációs úton akár állandósulhat is.

Gerő Zsuzsa a fentiek mellett bemutat más elaborációs folyamatokat is. A társas elszigetelődés kompenzálása arra a jelenségre utal, amikor a gyermek nem vesz részt a közös játékban, hanem inkább lerajzolja, fantáziajátékban eljátssza a témát - a valódi játék helyett. A ki nem élt feszültség ekkor a rajz feszültségében jelenik meg. Az asszimilációban az új élmény korábbi tapasztalatokhoz kapcsolódik, többször ismétlődik, és fantáziaelemmé válik. A gyermek állandó törekvése az új élmények szerves beillesztése a már meglévő fantáziarendszerbe. Az új, jelentős átélés mindaddig idegen marad ugyanis, amíg a már kialakult képzetekkel kapcsolatot nem teremt, és részévé nem válik a képzetáramlásnak. További lehetőség a lebegő fantázia mobilizálása, vagy másként fogalmazva a vágyteljesítés, a tudat peremén lebegő fantáziák megelevenítése rajzokkal. A folyamatban a fantáziaképek áramlása megindul, és megkötve a szabadon lebegő vágyakat-gondolatokat, összevonja őket, s ezzel kifejező képet teremt. Végül megfigyelhető a kivetített támpontrendszer, amikor csak a hiteles felismeréshez szükséges vonalelemek maradnak meg a rajzon. A gyermek ábrázolja ugyan a tárgyat, de csak sematikusan. A rajzséma eszköz lesz bizonyos tudattartalom kifejezésére, önmagában érzelmi feszültség nem járul hozzá.

Az érzékeny elemzés arra is választ ad, hogy miként formálódnak a gyermek élményei képi elemekké, amelyeket rajzaiban, festményeiben is ábrázol. Az előzőek alapján az elaborációs folyamatban keletkezett formát az élmény elaboratív maradványaként elemezhetjük. A szín és a forma a képzetáramlásban a mozgás-, hangulat-, élménymaradványoktól elválaszthatatlan szövetté fonódhat össze, majd ebből válnak ki (sablon-élménymaradványként) a szóban is megfogalmazható tárgy-, forma-, színkapcsolatok. Gerő Zsuzsa megfigyelései szerint az esztétikus formának gyakran ilyen élményháttere van. A sűrítés során (az álomhoz hasonlóan) a rajz több tartalmat és élményt egyesíthet. A képi ábrázolás egy másik útja az analogon grafikus ötvöződése, azaz vizuális, formai hasonlóság révén két vagy több képzet összekapcsolódik, és egyszerre jelenik meg, egyetlen figurában (pl. kórház-iskola-börtön). A rajzolás pillanatában az analogon több tagja hat egyszerre (a gyermek pl. kör alakú udvart és arcot is rajzol egyszerre), aminek hatására az élmény kínzó feszültsége feloldódik a formai, rajzi játékban. A problémamegoldó vizuális ötlet során (a vicc freudi mechanizmusához hasonlóan) egy forma különböző tartalmakat kapcsol össze, zár rövidre (pl. filmszalag és vonatút). A továbbiakban kismértékben változó, stilisztikai jellegű formavariánsok alakulnak ki, mint például a variációs ismétlések vagy az ornamentális firkák. A későbbiekben is fennmaradhat azonban a gyermekrajzban a létrehozás öröme, a funkcióöröm, az énhatékonyság érzése (az „én okozom” élvezete).

Az eredeti, 1974-es könyvben tárgyalt rajzvizsgálatot későbbi utánvizsgálatok követték. Az első utánvizsgálatot Gerő Zsuzsa három évvel a könyvben leírtakat követően végezte. Eredményei szerint a hatéves korukban szépen rajzoló, az utánvizsgálat idején kilencéves gyermekek saját grafikus nyelve megmaradt, és lehetővé tette az időnkénti grafikus önkifejezést abban az életkorban is, amikor a rajz helyét más kifejezési módok szokták átvenni. Ez az adat annak a ténynek ismeretében válik fontossá, hogy a rajzfejlődés általában egy előre kijelölt utat jár be. Nyolc-tíz éves kortól ugyanis jóval kevesebbet rajzolnak már a gyerekek; rajzaikat emellett (Gerő Zsuzsa kifejezésével élve) „míveskedés”, sablonosabb, technikailag hangsúlyosabb kifejezésmód jellemzi. A visszesés oka a gondolkodás természetes megváltozása, a szinkretizmus eltűnése, a szemléleti realizmus megjelenése, a gondolkodási molekulák felbomlása. Fontos az írás bevezetése is, amely fokozódó mértékben veszi át a rajzolás helyét az önkifejezésben. Gerő Zsuzsa leírja az elaborációs mechanizmusok változását: noha látszólag jobban tudnak ábrázolni a gyermekek, a valóságban inkább a rajzok kommunikációs értékének csökkenése figyelhető meg. Együtt jár ezzel egyfajta távolságtartás is, már nem közli a személyes tartalmakat a gyermek, helyette inkább eltávolítja az élményt, vagy a nappali álmodozás, ábrándozás vágyteljesítésében formálja át.

Az első utánvizsgálat szerint azonban több gyermekre is jellemző maradt az élénk, határozott irányulású érdeklődés, az erőfeszítést igénylő speciális tevékenység, mely tartalmi összefüggésbe volt hozható a három évvel előbb feltárt élményanyaggal. Szülőknek sem érdektelen tudniuk, hogy a szépen rajzoló gyerek gondolkodása a későbbiekben is megőrizheti egyéni hajlékonyságát, és ez nemcsak a képi átfordításhoz, hanem általánosabb értelemben, más érdeklődési területek felfedezéséhez is lehetőséget nyit.

A második utánvizsgálatra az eredetileg legesztétikusabban rajzoló gyerekek 17-18 éves korában került sor. A serdülőkké vált gyerekek közül a tíz legjobb rajzolót hasonlította össze Gerő Zsuzsa az eredetileg 30 fős csoport többi tagjával. A vizsgálat megmutatta, hogy a produktivitási igény kíváncsisággal, nyitottsággal járt együtt, amely a Torrance-féle kreativitásteszt átlagosnál magasabb originalitási és flexibilitási mutatóiban is jelentkezett. Az adoleszcensek a körök-próbában vizuális hangsúlyú, elaborált, komplex válaszokat adtak, szokatlan látásmódot mutattak, térbeliséget és mozgást vetítettek az egyszerű körformákba, és eredeti címeket adtak rajzaiknak.

A harmadik utánvizsgálat két évvel később (18-20 éves korban) történt. Az első vizsgálatban legesztétikusabban rajzolónak minősített tíz adoleszcens tesztadatait Gerő Zsuzsa egyenként és részletesen elemzi. A vizsgálat az élettörténeti adatokra vonatkozó interjú, egyes Rorschach-mutatók, a Torrance-kreativitásteszt megoldásai, ill. a Meier Art Test megoldási színvonala között kereste az összefüggéseket. Összefoglalóan azt érdemes kiemelni, hogy a szépen rajzolók közül heten igen jó, ketten közepesen jó színvonalon végezték a középiskolát, és mindannyian továbbtanulásra készültek (a tízből egy fő elzárkózott a vizsgálattól). Átlagosnál jobb kreativitást (Torrance-teszt), fejlett elaborációs képességet (Rorschach-teszt) és esztétikai érzékenységet (Meier-teszt) tanúsítottak. Általánosan jellemző volt a jó színvonalú Torrance- és Rorschach-tesztek együtt járása, valamint az is, hogy valamilyen formában fennmaradt a rajzolás vagy a vizuális, művészeti érdeklődés. - Gerő Zsuzsa a kisgyerekkori élményfeldolgozásra visszanyúló pszichés mechanizmusokat is elemzi, rámutatva, hogy az elaborációs folyamatokban a gyerekkori rajzolással összefüggő motívumok voltak felismerhetőek (pl. a Rorschach-teszt X. táblájára adott komplex válaszokban).

A Rorschach-teszt elaborációs mutatója az életvezetés célirányultságával, az érdeklődéssel, a produktivitással mutatott együtt járást. A különleges reakciók elemzéséből fontos kiemelni a mozgásosság változásának gyakori projekcióját, a szinte minden jegyzőkönyvben fellelhető festmény-illusztráció-karikatúra tartalmakat, a műveltségi asszociációkban a vizuális-művészeti utalásokat, a téri szemléletre utaló perspektíva- és transzparenciaválaszokat. A kreativitásteszt szerint a megoldások originalitása részben a kifejezett kombinációs készségből, komplexitásra törekvésből adódott, részben a mozgásosságot, térbeliséget kivetítő szokatlan látásmódból. A szokatlan látásmóddal ugyanakkor nonkonformitás járhat együtt. Talán nem meglepő, hogy a nonkonformitást fékező, szabályozó erők hullámzó működése volt megfigyelhető az adoleszcenseknél (Rorschach: számreakció, pozíció, színdramatizálás, befestés). Ezzel összefügg a szemlélet rugalmasságát is jelző gyakori juxtapozíció, inverz válasz, bizonytalan lokalizáció és a gyakori figura-háttér egybevonás. Gerő Zsuzsa ezt az én érdekében történő regresszióval, valamint a tudatos és tudattalan közti átjárhatósággal (mint a kreativitás összetevőivel) hozta összefüggésbe.

A harmadik utánvizsgálathoz tartozik még a csoport többi 21 tagjának személyiségdinamikai leírása, amely a legesztétikusabban rajzolóknál kevésbé egységes képet mutatott. A Meier-teszt szerint a csoport kétharmada a művészi pályára nem alkalmas kategóriába tartozott. A Torrance-teszt szerint két csoport volt elkülöníthető: az amerikai standard szerint átlagosan (8 fő) és átlag felett (13 fő) teljesítőké. Az átlagot meghaladóan teljesítőket általában jó színvonalú Rorschach jellemezte; előfordultak köztük magas Torrance-originalitással és -elaborációval, átlagos originalitással-magas elaborációval, ill. magas originalitással-átlagos elaborációval jellemezhető személyek is. Az átlag alatt teljesítők Rorschach-tesztjében érdekes módon neurotikus zavarjelek voltak megfigyelhetők (pl. szubjektív reakciók, perszeveráció, anatómiaválaszok, a színbenyomások kismértékű feldolgozása, fokozott jelentésadási tudat, válaszrontás, Versagen), és felbukkantak az éretlen személyiség jegyei is (pl. infantilis válaszok). Fontos következtetés, hogy a fejlett elaborációs készség, a vizuálisan telített képzetáramlás, a szenzoros beállítódás, a grafikus érdeklődés originalitást is eredményezhet neurotikus megoldás helyett, segítve ezzel a produktívabb életutat. A kevésbé (de az átlagnál még mindig nagyobb mértékben) kreatív felnőttek esetében hullámzóbb eredmények, megtorpanó, korai zárást mutató életvezetés volt tapasztalható.

Az utánkövetés azt is jelezte, hogy a kreativitás és az esztétikai érzékenység mérése nem mutatott szoros összefüggést. Az esztétikai érzékenységet vizsgáló Meier-teszt eredményei szerint az adoleszcensek három csoportot alkottak. A felső harmadnál a teszt művészi karriert vagy magas művészi ítélőképességet prognosztizál, a második harmadban bizonyos körülmények között lehetőséget jósol a művészi karrierre, a harmadik csoportban nem valószínűsíti azt. A vizsgált csoport jól és kevésbé jól rajzoló tagjai azonban egyenlően oszlottak meg az első két csoportban (a harmadik csoportba egy kivétellel a kevésbé jól rajzolók kerültek). A kreativitás és az esztétikai érzékenység (pontosabban a teszteredmények) közti gyenge összefüggést tanulságosan példázza, hogy egy aktívan festő fiú Rorschach- és Torrance-tesztje alacsony kreativitást mutattak.

Gerő Zsuzsa minőségi szempontból is elemezte a Meier-teszt eredményeit, különös tekintettel a hibás válaszokra. Megkülönböztetett típushibákat, ritka hibákat, egyszeri és kétszeri hibákat. A tanulmányban a Meier-teszt szokásos értékelési módszerét kiegészítve, az egyes hibákat vagy tévesztéseket az egyéni pszichodinamika hátterén értelmezte. A tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy amikor a kreativitás, a rajzkészség vagy az esztétikai érzékenység nagy diszkrepanciát mutat, az egyén megértéséhez a pszichoanalitikus nézőpont is közelebb segíthet.

Az utolsó, 1998-as tanulmány lezáró, visszatekintő jellegű. A korábbi adatokat az adoleszcensek interjúival egészíti ki. A kötetlen beszélgetés főként a korábbi motívumok továbbélésére irányult, beleértve az élettörténeten túl a rajzolás folytatását, a pályaválasztási terveket, a társas kapcsolatokat is. A korábbi motívumok variánsai és a vizuális érdeklődés szerepe általánosan kimutatható volt. Érdekes módon az interjúk is hozzávetőlegesen ugyanazt a két csoportot különítették el, amelyet a Torrance-teszt. A teszt szerinti magas kreativitású csoport tagjai aktív, szerteágazó tevékenységről, élénk és sokoldalú érdeklődésről, kreatív tervekről, rugalmassággal együtt járó, kitartó erőfeszítésről számoltak be, szemben a másik csoport elhatároltabb, felületesebb érdeklődésével, vagy az eriksoni értelemben vett korai zárással. A kreatív csoportban tapasztaltakat Gerő Zsuzsa az én érdekében történő regresszióval magyarázza, ideértve ebbe a képszerű elemek jelenlétét a gondolkodásban, a pszichés rétegek közti átjárhatóságot, a fokozott fantáziaműködést, annak a lehetőségét, hogy az új ingerek utat találjanak a gyermekkori élményanyaghoz, amelyet új variánsokban keltenek ismét életre.

A jelen kötet Gerő Zsuzsa 1974-es könyvén felül nem csak a könyvhöz kapcsolódó utánvizsgálatokból született, korábban már megjelent, illetve kéziratban maradt tanulmányait tartalmazza, hanem három, tematikus szempontból szorosan ide kapcsolódó, további tanulmányt is:

Az Informatív elemek változása a rajzfejlődés folyamán c. tanulmány bemutatja, hogy egy nemzetközi gyermekrajz-kiállítás képeinek jelentős részéről független megítélők el tudják dönteni, hogy mely országból származik a kép. A megítélők főleg a hétévesnél idősebb gyermekek képeinél találták el a gyermek hovatartozását. Ez az életkor nagyjából egybeesik az intellektuális realizmust követő szemléleti realizmus (a valósághű ábrázolás, melyben a gyermek már azt akarja lerajzolni, ahogyan látja a világot) kibontakozásával, melyben a gyermek már nem olyannak rajzolja a világot, amilyennek véli, hanem olyannak, amilyennek gondolja (Luquet, 1913). A szemléleti realizmus időszakában készült gyermekrajz a környezeti elemeket tehát kultúrától függően ábrázolja. A vizsgálat érdekessége a földrajzi környezet azonosíthatósága mellett az, hogy pontosan leírja, milyen jellegzetességek segítették a megítélőket. Az egészleges minőségek (pl. kutyát sétáltató, angol hölgy) mellett előfordultak tárgyi részletválaszok (kókuszpálma), ill. jelentéktelenebbnek tűnő részletek (a ház kontúrjának színe), etnikailag-kulturálisan jellegzetes cselekvések (svájci farsang), irodalmi támpontok (Fellini, bohócok), komplex minősítő jellegek (vidám, békés nép), élmény- vagy fantáziaválaszok (II. világháború), a színbenyomás (Afrika, rikító törzsi színek), ill. stílusválaszok (perzsa miniatúra). Mindezek a megítélők által spontánul használt, rajzi jellegzetességek összesen négy kategóriába voltak összevonhatók: részletválaszok (tárgyi támpontok alapján), komplex válaszok (általánosabb kulturális tapasztalatok), szinkretikus (érzelmi elemeket tartalmazó) és formai sajátosságokra utaló válaszok.

Egy másik tanulmány egy festőművész gyermekkori rajzait hasonlítja össze a későbbi alkotásokkal; a háttérben húzódó pszichodinamika alapján a gyermekkori rajzok jellegzetes történésszemléletét és stílusát a későbbi nonfiguratív képek előfutáraként értelmezi.

Bepillantást enged a terápiás megértés folyamatába a kötetben szereplő esettanulmány, mely egy autisztikus tüneteket mutató fiú rajzait elemzi. - Gerő Zsuzsa klinikai munkájának kiemelten fontos része volt az autista betegekkel való foglalkozás; e terület elismert szaktekintélye volt. - A tanulmány szokatlanul perspektivisztikus, lendületes, a nézőben sokszor a forgás mozgásérzetét kiváltó rajzokat mutat be. Ezek aprólékosak, pontosak, formavezérelt szemléletűek, ám sodró vonalperspektívájuk miatt mégis a mozgásélmény grafikus áttételének tarthatók. Gerő Zsuzsa az esetleírásban elsősorban a képi kifejezés elaboratív, szublimáló, énfejlődést segítő és öngyógyító hatását hangsúlyozza.

*********************************************************************

Gerő Zsuzsa azt tervezte, hogy az utánvizsgálatokat az első könyv folytatásaként egy második könyvben majd megírja. Jelen kötet tiszteletben tartva Gerő Zsuzsa emlékét és megőrizve az eredeti anyagok szöveghűségét, szeretné a tervet megvalósítani. Az egyes tanulmányokat ezért egymás után fűzve, tematikus sorrendben adjuk közre, lábjegyzetben jelezve az előadások és publikációk adatait. A további tájékozódást segíti még Gerő Zsuzsa gyermekrajzzal foglalkozó írásainak teljes listája is, amely szintén megtalálható a kötetben.

Budapest, 2002. szeptember 21.                                                                    Vass Zoltán

Hivatkozások

Burns, R. C., Kaufman, S. H. (1970). Kinetic Family Drawings (K-F-D). New York: Brunner and Mazel.

Goodenough, F. L. (1926). Measurement of intelligence by drawing. New York: Yonkers.

Harris, D. B. (1963). Children’s Drawings as Measures of Intellectual Maturity: A Revision and Extension of the Goodenough Draw-a-Man Test. New York: Harcourt.

Kellogg, R. (1959). What Children Scribble and Why. Palo Alto: California National Press.

Koppitz, E. M. (1968). Psychological Evaluation of Children’s Human Figure Drawings. New York: Grune and Stratton.

Luquet, G. H. (1913). Les dessins d’un enfant. Paris: F. Alcan.

Richter, H.-G. (1987). Die Kinderzeichnung. Entwicklung, Interpretation, Ästhetik. Düsseldorf: Schwann-Bagel.

Schuster, M. (1990). Die Psychologie der Kinderzeichnung. Berlin: Springer.

Sehringer, W. (1999). Zeichnen und Malen als Instrumente der psychologischen Diagnostik. Heidelberg: Schindele.

Widlöcher, D. (1965). Was eine Kinderzeichnung verrät. München: Kindler.