A projektív rajztesztek a legelterjedtebb projektív vizsgálóeljárások közé tartoznak. A klinikumban gyakran alkalmazzák az emberalak, a család, az elvarázsolt család, az állatok, a fa vagy a ház ábrázolását gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt. Noha a projektív rajztesztek számos előnnyel rendelkeznek, alkalmazásuk felvet bizonyos problémákat is. A tematikus projektív rajzok elemzésével kapcsolatos hazai szakirodalom elsősorban az előnyöket hangsúlyozza, és csak elszórt utalásokat találunk az értelmezés buktatóiról. E tanulmány egyik célja az említett hiány pótlása. A másik cél a tematikus projektív rajzok kutatási távlatainak felvázolása, valamint ehhez szorosan kapcsolódva a grafikus számítógépes elemzés lehetőségeinek bemutatása.

A rajztesztek két alapvető típusa a tematikus és a nem tematikus rajztesztek csoportja (Sehringer, 1964). Az alábbiakban a tematikus rajztesztek közül az ember-, a fa-, az állat- és a házrajzzal foglalkozunk.

Az egyik legfontosabb tematikus projektív rajzteszt az emberrajz-teszt. A Draw-A-Person tesztet (DAP) Machover 1949-ben publikálta alapvető művében (Personality Projection in the Drawing of the Human Figure). Az emberalak rajza más tematikus projektív rajztesztekben is szerepel, amelyek egy része Machover instrukciójának (“ Rajzoljon egy embert” ) módosításán, kiterjesztésén alapul. Ilyen DAP-variáció például a “ Rajzoljon egy embert az esőben” teszt (Draw-A-Person-in-the-Rain), vagy a Rosenberg-féle DAP technika, amelyben a személyt a saját rajzáról készített másolat tetszőleges módosítására kérik (ezek első publikációja: Hammer, 1958a). Baltrusch emberrajz-tesztje (ld. Bagdy, 1988) Machover tesztjének egy változata.

A farajzok vizsgálatát elsőként Koch (1949/1967) ismerteti. A módszer első alkalmazója azonban a magyar Ábel Károly volt, de ő nem publikálta tapasztalatait (ld. Bolander, 1977; Hárdi, 1983a). Bolander (1977) számos vonatkozásban módosította és továbbfejlesztette Koch eljárását (magyar nyelven ld. Harsányi és Donáth, 1962, 1978, valamint Süle, 1988).

A házrajzok elemzését Buck (1948) írta le elsőként a H-T-P (ház-fa-ember) tesztben. Az állatrajzok elemzéséről kevés tanulmány jelent meg; ide tartozik például Bender (1952), Levy (1958a) és Hárdi (1991) munkája.

A projekció fogalma többféleképpen értelmezhető. Freud a projekciónak elhárítómechanizmusként történő, szűkebb értelmezését maga is kibővíti a Totem és tabuban (1913, magyarul pl. 1990), és a projekciót konfliktus hiányában is működő folyamatként értelmezi. A projekció tágabb értelmezésére hívja fel a figyelmet a képi kifejezéssel kapcsolatban Hárdi (1983a). Megkülönbözteti a projekció szűkebb használatát és “a kifejeződést, az expresszivitást, az ábrázolás kifejező mozgásként (gesztusnak, mimikának megfelelően) való értékelését” (63. o.). Ebben az értelemben bizonyos rajzvizsgálati módszereket külön kell választanunk a klasszikus projektív rajztesztektől.

A dinamikus rajzvizsgálat (Hárdi, 1956-tól) nem egy-egy rajz projektív értelmezésén, hanem rajzsorozatok longitudinális összehasonlításán, a klinikai és grafikus változások párhuzamos követésén alapul. Nagy hangsúlyt fektet az idői szempontok értelmezésére, a statikus elemzés helyett a folyamatszerűséget emeli ki (Hárdi, 1983b). Elemzési kategóriái nem a projektív rajztesztek irodalmából átvett szempontok, hanem empirikus, összehasonlító megfigyelésekből származnak. Elméletében a prejudikáló, vulgáris analitikus értelmezések elkerülésére törekszik. Igen értékesek Navratil klinikai megfigyelései például a szkizofrénia és a művészet vizsonyáról (1965). Első tanulmányában (1958a) Machover projektív tesztjét ismerteti, majd krónikus alkoholisták vizsgálatára alkalmazza (1958b), később egy összehasonlító vizsgálatot is publikál (Navratil és Hennig, 1959). Munkásságának jelentősége elsősorban terápiás-rehabilitációs (Navratil, 1983). Witkin (1962) testkép-differenciáltsági skálája (Sophistication-Of-The-Body-Concept Scale) a testkép differenciáltságát, és ezzel a mezőfüggést mint személyiségdimenziót méri. Witkin a Machover által felsorolt, projektív rajzi jegyekből kiindulva szerkesztette meg globális skáláját, az értelmezésben azonban nem használja a hagyományos, projektív interpretációt: “ a kritériumok inkább a figura közvetlenül megfigyelhető jellegzetességein alapultak, mint a rajzok szokásos, projektív értelmezésén” (119. o.). A Goodenough-teszt a kognitív érettséget vizsgálja (Draw-A-Man Test = DAM; Goodenough, 1926; Harris, 1963). Az órateszt (Shulman, Shedletsky és Silver, 1986) a demencia vizsgálatára szolgál. A jellegzetes rajzhibák alapján kvantitatív értékelést nyújt a demencia fokáról, pszichometriai mutatói igen meggyőzőek (Shulman, Gold, Cohen és Zucchero, 1986). A demencia kvalitatív irányú elemzése, továbbá a pillanatnyi állapoton túl az idői aspektusokat is felmérő “ miből mi lett?” probléma megvilágítása Hárdi és mtsai (1996) tanulmányában található.

Alapvetően nem verbális jellegük előnyt jelent kevésbé művelt és iskolázott személyek vizsgálatakor, a hátrányos helyezetű, alacsony SES-sel, szociokulturális háttérrel rendelkező személyek esetében, akik sokszor rossz verbális kifejezőképességük miatt zárkóznak el a vizsgálatoktól. Ugyancsak jól használhatók a nagyon félénk, bátortalan, visszahúzódó személyeknél, akikkel nehéz kapcsolatba lépni, akár felnőttről, akár gyermekről legyen szó. A nagyon erősen ellenálló és védekező személyek kevésbé képesek ellenőrzésük alá vonni a róluk kialakuló képet, ha rajzolnak, mint ha beszélnének. A verbális kifejezés, a szavak szintje könnyebben kontrollálható, mint a projektív szint, a mozgásos impulzusok szintje, a motoros kifejezés, a formai-strukturális rajzi jegyek. Ha a személy ennek ellenére tudatosan próbálja manipulálni pl. az arckifejezés érzelmi színezetét az emberrajzban, a túlzott figyelemmel, az ismételt átrajzolásokkal, a megerősítésekkel vagy a radírozással éppen az ellenkező hatást éri, azaz felhívja a figyelmet nemcsak védekező attitűdjére, de a probléma jellegére is. Machover (1949) szerint a “ sztereotip védekezések kevésbé alkalmazhatóak a grafomotoros, mint a verbális projekciókban” (85. o.).

További fontos érv a projektív tesztek mellett, hogy nem okoznak iatrogén ártalmat, például nem ragasztanak akaratlanul is diagnosztikus címkét a rajz készítőjére. A rajzolás a felnőttek számára is megmarad egy bizonyos szinten ismerős, ártatlan tevékenységnek: gondoljunk például arra, hogy egyes helyzetekben (leggyakrabban telefonálás közben) legtöbbünk spontán firkákat rajzolgat. A projektív rajzvizsgálat egyszerűen elvégezhető, nem időigényes, nem költséges, és csoportos formában is lebonyolítható. A régebben készített rajzok éppúgy elemezhetők, mint az aktuálisan készítettek; sőt összevetésük sajátos előnyöket is felmutat (a rajzok összehasonlítási szempontjaival kapcsolatban ld. Hárdi, 1967, 1983a; Hammer, 1958a).

A vizsgálatvezető nem kényszerül arra, hogy már az adatgyűjtés legelső fázisában átszűrje a vizsgált személy reakcióit a saját személyiségén és személyes konfliktusain (nem kell például külön jegyzőkönyvezni a válaszokat). A mozgásfolyamat nyoma megmarad a papíron, a mozgásban leképezett viselkedésminta azonnal és természetes módon rögzítődik. A projektív rajzvizsgálat ismételten felvehető, tetszőleges időközzel a vizsgálatok között, ellentétben például a Rorschach ismétlésével. Érzékenyen követi a személyiség változásait, és kevéssé érzékeny az előző tesztteljesítmény emléknyomainak torzító hatására.

A projektív rajzok elemzésével foglalkozó első klasszikus művek az 50-es években, csaknem egyidőben jelentek meg (Machover, Koch, Buck). Ebben a “ hőskorban” nagy lelkesedést váltottak ki a klinikusok körében, amelyet jól tükröz Hammer 1958-as gyűjteményes kötetének hangvétele. Ezek az első tesztleírások nem tekinthetők a mai szigorú értelemben vett, pszichometriai kritériumok szerint konstruált teszteknek, sokkal inkább a klinikai megfigyelések rendszerezésének, esettörténetek általánosításainak és pszichoanalitikus elmélkedéseknek. Ennek nemcsak a pszichológia 50-es évekbeli szemlélete, a pszichometriai, statisztikai eszközök hiánya volt az oka, hanem magának a jelenségnek a komplex természete is. A rajzok nomotetikus elemzésének, az általános törvényszerűségek kiemelésének talán legfontosabb elméleti akadálya a rajzi szimbólumok nagyrészt idiografikus, azaz individuálisan változó természete. Más szavakkal, egy bizonyos rajzi ismérvet több különböző ok is létrehozhat. Például az emberrajzban az átlagosnál nagyobb méret okai között a szakirodalom leírja az emelkedett hangulati állapotot (Hárdi, 1983a), a magas önértékelé1st (Machover, 1949), de az agressziót is (Levy, 1958b). Ugyanez fordítva is elmondható: egy bizonyos ok többféle rajzi ismérvet is létrehozhat. A magas önértékelés nemcsak a nagy méretben tükröződhet, hanem például a figurának a lap közepére történő, szimmetrikus elhelyezésében (Hammer, 1958b), a lendületes, határozott vonalvezetésben (Levy, 1958b) vagy az emberalak magabiztos testtartásában (Machover, 1949). Emellett ugyanazt a rajzi rajzi jelenséget különböző személyeknél különbözőképpen is lehet értelmezni. Érdemes idézni ezen a ponton Levy (1958b, 85. o.) összefoglalását:

Az adatok természetével kapcsolatban további problémát jelent a rajzi változók mérése. Megkülönböztetünk objektíven, illetve szubjektíven megragadható rajzi ismertetőjegyeket (Sehringer, 1962). A legtöbb rajzteszt mindkét csoportot tartalmazza. Objektív változó például a figura mérete: meg tudjuk mérni egy közönséges vonalzóval. A szubjektív rajzi ismérvekre példa a rajz spontaneitása: a mérési lehetőségek egy közelítő becslésre (rating-skálára) korlátozódnak. A projektív rajzok kutatásának objektivizálási igénye a szakirodalomban is felmerült. Swensen 1957-ben számos empirikus tanulmány áttekintése után arra a következtetésre jutott, hogy “ különösen nagy szükség van a DAP egyes elemeinek reliabilitását vizsgáló, gondosan megtervezett, statisztikailag átgondolt tanulmányokra” (463. o.). Hasonlóan fogalmaz egy évtizeddel később, egy másik áttekintő tanulmányban Roback (1968, 16. o.): “ nyilvánvaló, hogy nagy igény van standardizált és validizált skálákra” .

A szubjektív változók elnevezése magában hordozza annak a félreértésnek a lehetőségét is, hogy a rajzi ismérvet egy személyiségvonással azonosítsuk, például a spontán rajzot a spontán személyiséggel. A projektív tesztek értelmezésekor könnyen eshet a diagnoszta a metaforák, erőltetett analógiák, körbenforgó érvelések, ad hoc vagy post hoc magyarázatok csapdájába (Hammer, 1958c).

A következő probléma az egyedi jegyek megbízhatatlansága. A projektív rajzok kézikönyvei újra és újra hangsúlyozzák a szótárszerű egy rajzi jegy— egy személyiségtényező típusú elemzés helyett a komplex elemzés fontosságát. Már Machover (1949) is felhívta a figyelmet az ismérvek kölcsönös kapcsolatban álló mintázatainak fontosságára, és óva inti a klinikust a “ jelzések” mechanikus, szótárszerű használatától. Hammer (1958c) szerint is “ a rajzi jegyek egymásra vonatkoztatott mintázatára kell összpontosítani” az elemzésben. Swensen (1968, 36. o.) hasonló konklúzióra jut, és az “ egyedi ismérv helyett az ismérvek mintázatainak elemzését” javasolja. Ennek ellenére kevés olyan empirikus vizsgálatot találunk, amely a rajzi jellemzők csoportjait veszi figyelembe. Egészen a hatvanas évekig nem jelent meg például olyan publikáció, amely projektív rajzok faktoranalíziséről számolt volna be. A felnőttrajzok első faktoranalízisét 1962-ben végezte Nichols és Strumpfer. Eredményeik két szempontból igen jelentősek. Egyrészt azt jelzik, hogy az általuk kimutatott négy rotált faktor közül a legnagyobb súlyú faktor a rajz általános, globális minősége, és az egyedi jegyeket csak ennek fényében szabad értékelni. Másik fontos eredményük, hogy a megítélés reliabilitása jóval magasabb erre a globális faktorra (r = 0,8-0,9), mint a specifikus jegyekre, például a transzparenciára, vagy az egyes testrészek meglétére, illetve hiányára (r = 0,26-0,51). Az első eredmény a globális elemzés (a már említett rajzi mintázatok elemzésének) jelentőségét, a második pedig azok megbízhatóságát támasztja alá. A későbbi vizsgálatokat Swensen (1977) a fentiekhez hasonlóan úgy értékeli, hogy azok elsősorban a rajz egészének fontosságára hívták fel a figyelmet. Ezek a faktoranalitikus tanulmányok általában négy faktort találtak: (a) a rajz átlagos minőségét, mint legerősebb faktort, (b) a figura méretével kapcsolatos faktort, (c) a figura bizarrságával kapcsolatos faktort, és végül (d) egy esetenként eltérő tartalmú faktort (Nichols és Strumpfer idézett tanulmánya pl. a nemi differenciációt).

A multidimenzionális elemzéshez hasonlóan a longitudinális vizsgálati módszer is javítja az elemzés megbízhatóságát (Miljkovitch és Landry, 1984; Shulman, Gold, Cohen és Zucchero, 1986). A longitudinális módszer legkidolgozottabb elemzési rendszere a dinamikus rajzvizsgálat (Hárdi, 1983a). A sorozatos összehasonlítás révén lehetőségünk adódik arra is, hogy a változás (vagy éppen ellenkezőleg, a sztereotipizáltság) jeleit is értelmezzük, ráadásul a hirtelen változást konfrontációra is felhasználhatjuk (Hárdi, 1967).

Az empirikus vizsgálatok során számos látens tényezőre is fény derült. A projektív rajzok esetében igen fontos szerepe van az életkornak. A teszteredmények értelmezéséhez megfelelő életkori normákra van szükség, különösen gyerekeknél és idős korban. A vonalminőség zavarai (Hárdi, 1983a) vagy a perszeveráció (Shulman, Shedletsky és Silver, 1986) például gyakoribb idős korban, mint fiatalabb korcsoportokban.

Figyelembe kell venni továbbá a nem szerepét is. Máig vitatott a szakirodalomban, hogy két emberrajz közül az elsőként rajzolt alak nemének mi a jelentősége; tudjuk azonban, hogy a fiúk és a lányok eltérő gyakorisággal ábrázolnak bizonyos testrészeket (Brown, 1990), eltérő méretű emberalakokat rajzolnak (Payne, 1990); és azt is, hogy a felnőttek rajzait befolyásolhatja a vizsgálatvezető neme (Paludi és Bauer, 1979).

Befolyásolja még a rajzokat a SES és az intelligencia (javítja pl. a rajzi személyiségszinteket, ld. Hárdi, 1983a), a kulturális és etnikai különbségek (Pfeffer, 1984), a személy foglalkozása (Takala, 1964), sőt az olyan aktuális élethelyzetek is, mint például a terhesség (Tolor és Digrazia, 1977).

Fontossága miatt ki kell emelnünk a művészi tehetséget vagy a kézügyességet, mint lehetséges artefaktumot. A probléma egyik oldala az, hogy a művész képes a formai jellegzetességeket egy sajátos expresszív hatás elérésének érdekében tudatosan irányítani. Ezek számára tudatos eszközök, kompozíciós, expresszív elemek. Ha a projektív tesztek hagyományos kategóriái szerint értelmezünk, és például az árnyékolást a térbeliség ábrázolása helyett szorongásjelzésként értelmezzük, akkor nyilvánvaló tévedésbe esünk. A probléma másik oldala, hogy a szokásos rajztémáknak, mint például az emberalaknak vannak objektív értelemben nehezebben vagy könnyebben megrajzolható részei. Feldman és Hunt (1958) vizsgálatában emberrajzokat klinikusok és művész-tanárok is értékeltek. Az előbbiek abból a szempontból pontozták a rajzot, hogy vannak-e rajta emocionális zavarjelek; az utóbbiak pedig az egyes testrészek rajzi nehézségi színvonalát értékelték. A két skála közti szignifikáns negatív korreláció (r = - 0,53) azt jelzi, hogy a rajzilag bonyolult testrészeken a klinikusok több emocionális zavarjelzést véltek felfedezni. Azt a hatást, hogy a jobb kézügyességgel rendelkező személyek rajzait egészében véve kedvezőbben értékeljük, még akkor is nehéz elkerülni, ha a megítélőket kifejezetten figyelmeztetik erre (Feher, Vandecreek and Teglasi, 1983).

A projektív rajzok irodalmában éppúgy megtaláljuk a lelkes hangvételű tanulmányokat (pl. a már sokat idézett Machover, Hammer, Levy), mint a szigorúan kritikus, pesszimista értékeléseket (Swensen, Roback). Roback (1968) például ellentmondásosnak tartja a legtöbb rajzi változó empirikus vizsgálatainak eredményeit, és impresszionisztikusnak minősíti a DAP használatát. Az előnyök és a problémák áttekintése után valószínűleg az olvasó számára is nyilvánvaló, hogy (a) az előnyök miatt érdemes kutatni a projektív rajzokat, (b) amennyiben használni akarjuk őket, a problémák miatt ugyanakkor muszáj is.

1. A legnagyobb problémát a jelenség komplexitása okozza. Ennek kezeléséhez olyan elemzési módszereket érdemes alkalmaznunk, amelyek egyidejűleg sok változót és kölcsönhatást is képesek figyelembe venni. A mai statisztika szerencsére már jobb eszközöket kínál erre a célra, mint a század derekán nagy előszeretettel alkalmazott, egyszerű százalékszámítás. A többváltozós elemzésnek (faktoranalízis, clusteranalízis stb.) a rajzi jegyek mintázataira kell összpontosítania. Nem tudjuk még pontosan, hogy a klinikai megfigyelések és esettörténetek alapján leírt ismérv-csoportok véletlen együttjárások-e, vagy pedig konzisztens, törvényszerű mintázatok.
2. A komplexitás kezeléséhez további segítséget nyújt, ha egy személynek nemcsak egyetlen, hanem több rajzát is megvizsgáljuk. Amikor többféle rajztémában (pl. ember-, állat-, fa-, ház- vagy szabadrajzban) is felbukkan ugyanaz a rajzi konstelláció, vagy a longitudinális összehasonlítás során különböző időpontokban is hasonlóképpen jelenik meg, akkor nagy esélyünk van arra, hogy konzisztens mintázatot találunk.
3. Minél tágabb kontextusban tudjuk elhelyezni a rajzot, annál nagyobb mértékben tudjuk megragadni annak individualitását. Ide tartoznak a rajz készítésének konkrét körülményei, a személynek a rajzolás folyamata alatt megfigyelt viselkedése, a rajz egyes részeihez fűzött spontán megjegyzései vagy direkt felszólításra adott asszociációi, és a már felsorolt látens tényezők, különösen a kézügyesség szerepe. Ezt a komplex szemléletet képviseli például Sehringer (1992) rendszerelemzési megközelítése.
4. Fokozottan érvényesítenünk kell a globális elemzési szempontokat, és az egyedi jelzéseket csak a rajz általános színvonalával összevetve szabad értelmeznünk. Ilyen globális szempontot képvisel a faktoranalízisben konzisztensen reprodukált első faktor, vagy a dinamikus rajzvizsgálat rajzi személyiségszintjei.
5. Alapvető fontosságú, hogy a szubjektív változók közül minél többet objektíven megragadhatóvá tegyünk. A rating-típusú becslés helyett olyan mérésekre van szükség, mint például a figura magasságának objektíven kifejezhető számértéke.
6. Nem tudjuk, hogy a projektív rajzok minden lehetséges jellemzőjét megtaláltuk-e már. Ha nem (és ez a valószínű), akkor bizonyos “ szavak” hiányoznak még “ szókincsünkből” . Következésképpen folytatnunk kell a további rajzi ismérvek keresését.

A grafikus elemzés számítógépes lehetőségei a pszichológián kívüli területeken széles körben elterjedtek. A pszichológián belül rajzok grafikus elemzésére csak szórványos próbálkozások történtek. Ilyen Hilgert (1985) Bender-teszt elemző programja, vagy Shimoyama és mtsai (1990) eljárása, amelyben a vizsgált személy egy ceruzához hasonló digitalizáló eszközzel köt össze egy monitoron két függőleges vonalat. A hagyományos módon, ceruzával vagy tollal papírlapra készített projektív rajzok utólagos, számítógépes elemzését bemutató tanulmány (a szerző tudomása szerint) nem jelent meg. Az alábbiakban ismertetendő módszerhez legközelebb egy új, magyar program áll, amely a kézírások vizsgálatára készült. A program különbséget tud tenni depressziósok és egészségesek (Agárdi, 1996a), valamint magas és alacsony hipnotikus szuszceptibilitású személyek kézírása között (Agárdi, 1996b).

A projektív rajzok számítógépes elemzésével kapcsolatos legnagyobb probléma a klasszikus rajzi változók felismerése. Míg az emberi szem a rajzon minden nehézség nélkül vonalakat lát, a számítógépes program csupán fekete vagy fehér pontokat talál. Meg kell tehát tanítani arra, hogy a pontokból algoritmusok segítségével vonalat állítson össze, a vonalakból kiindulva pedig újabb, egyre komplexebb szintet elemző algoritmusokkal az ember számára is értelmes rajzi jellemzőkhöz jusson el, mint például a klasszikus rajzi konfliktusjelzések (Machover, 1949), vagy még magasabb szintet elemezve, a teljes emberalak dőlése akut alkoholos intoxikáció esetén (Hárdi, 1992). Természetesen vannak olyan ismérvek is, amelyeket jelenleg igen nehéz definiálni. A klasszikus rajzváltozók nagy része azonban felismerhető egymásra épülő, az emberi szemhez hasonlóan egyre komplexebb jelzésekre reagáló algoritmusok révén.

Az ilyen algoritmusok létrehozása számos előnnyel jár. Ezek közé tartozik a reliabilitás magas foka, a dichotóm osztályozás helyett a folytonos változók használata, a mérés pontossága, az eddig rating-adatokkal mért rajzi jegyek objektív adatokkal történő leírása, vagy a nagy adatminták sokszempontú, gyors feldolgozása. A gyakorlati eredményeken kívül az algoritmusokkal történő elemzésnek teoretikus hozama is lehet: eljuthatunk az egyes fogalmak pontosabb definíciójához, megértéséhez, vagy pedig fény derülhet a definíciók homályos pontjaira (például a vonalszélesség és a nyomáserősség szempontok néha különválasztott, néha egybevont használatára). Az előző fejezetben felsorolt irányelvek közül a program támogatja (a) sok változó egyidejű mérésével a többváltozós statisztikai elemzéseket, (b) az egzakt méréseket és (c) újabb rajzi változók keresését.

A projektív rajzok grafikus elemzési lehetőségeinek feltérképezésére készült az ELTE Személyiség- és Klinikai Pszichológiai Tanszékén a PsychMet (PsychoMetric Analysis of Projective Drawings) elnevezésű program. A program a hagyományos módon, papírra készített projektív rajzok (pl. emberrajzok, farajzok, házrajzok, állatrajzok) elemzését végzi el. A projektív rajz digitális képpé alakítása, tehát beolvasása a számítógépbe scannerrel történik. Az elemzés első lépése a rajz megtisztítása a scanner vagy a papír hibái által okozott esetleges műtermékektől, például az apró sötét foltoktól vagy a vékony, szabad szemmel nem látható szennyeződésektől; ez egy olyan zajszűrő algoritmussal történik, amelynek működését a felhasználó ellenőrizheti. A program ezután a már felvázolt elv alapján, tehát egymásra épülő algoritmusok segítségével elemzi a rajz meghatározott jellemzőit (1. ábra). Az adatokat háromféle mértékegységben számítja ki: milliméterben, százalékadatban és pixelben (képpontban). A százalékadatok igen fontosak, mert függetlenné teszik az adatokat a rajz vagy a papír aktuális, esetleges méretétől, és ezért nemcsak a standard A/5-ös vagy A/4-es méretű rajzok feldolgozása lehetséges, hanem ettől eltérő méretűeké is. A felhasználóbarát program tartalmaz egy Súgót és egy szakirodalmi adatbázist, amely támpontokat nyújt az értékeléshez (például megmutatja az emberalak méretének átlagos értékét és szórását, amihez az aktuálisan elemzett rajz méretét viszonyíthatjuk).

A program nemcsak hagyományos rajzi ismérveket, hanem olyan rajzváltozókat is vizsgál, amelyek csak számítógéppel detektálhatók, és ezért még nem szerepeltek a szakirodalomban. Az elemzett klasszikus rajzi jellemzők csoportosítva a következők:

Egy ilyen exploratív vizsgálat néhány eredményét mutatja be az 1. táblázat. A táblázat egy 128 fős, 7-9 éves, egészséges gyerekekből álló minta adatait tartalmazza. A gyerekek embert rajzoltak ceruzával, A/4-es papírlapra.

A táblázatban szereplő adatok közül az emberalak magasságára és szélességére találunk a szakirodalomban normákat (Payne, 1990), a többi rajzi ismérvre azonban nincsenek számszerűsített adatok. A vizsgálat eredménye támpontot ad a terület, az abszolút és relatív mennyiségi teljesítmény, a súlyponteltolódás, a súlypontpozíció, a szimmetria, a térbeli megoszlás és a kitöltöttség értékeléséhez. A térbeli megoszlás mérése egy 3x3-as térséma alapján történt, ahol az 1-es terület a lap bal alsó sarkán, a 9-es terület a jobb felső sarokban található (sec1-sec9). A százalékadatok azt fejezik ki, hogy az emberalak teljes mennyiségének (abszolút mennyiségi teljesítmény) mekkora része található a papírlap meghatározott területén. A táblázat bemutatja a felsorolt rajzi jellemzők átlagait, szórását, és a mintában talált legkisebb ill. legnagyobb értékét.

Magas      Átlagos        Alacsony

48.05            13.50                  3.94

A kitöltöttség (“ sűrűség” ) különböző szintjeit illusztráló emberrajzok

Az adatok áttekintéséhez faktoranalízis nyújt segítséget. Az SPSS program főkomponens-analízise szerint az 1. táblázatban feltüntetett rajzi változók összessége három, jól értelmezhető faktort tartalmaz. Ezek a varimax rotációval kapott faktorok a méret, az eltolódás és a szimmetria (2. táblázat). A méretfaktor a figura nagyságát tartalmazza, és elsősorban a rajzolt alak magasságából, szélességéből, területéből és a teljes rajz mennyiségi teljesítményéből tevődik össze. Az eltolódásfaktor legfontosabb komponensei a súlypont eltolódásának mértéke a lap centrumától, valamint ezzel szoros összefüggésben a 3x3 felosztás szerinti középső (5-ös számú) terület üressége. A szimmetriafaktor a szimmetrián/asszimmetrián kívül a rajz súlypontjának pozícióját is tartalmazza. A 3x3-as térséma adatainak elhagyásával a faktorszerkezet két faktorra egyszerűsödik (3. táblázat), amelyben az említett első és második faktor olvad össze: a nagy mérethez a figura lapközépi pozíciója társul. A két faktor összeolvadása nem meglepő: a kisméretű rajzok súlypontja pusztán amiatt is eltolódhat a lap közepétől, mert a kisebb papírterületre zsúfolódó rajzok vonalai kevésbé egyenletesen oszlanak el a teljes papírlapon, mint a nagy figuráké.

Mindez felhívja a figyelmet arra, hogy érdemes alaposabban is szemügyre vennünk a vonalak térbeli megoszlását. Megtehetjük ezt egy olyan faktoranalízissel, amely csak a 3x3-as térséma adatait tartalmazza. Eredményül öt faktort kapunk (4. táblázat). Igen érdekes a faktorok értelmezése: összességükben a lapközép és a perifériák szétválását mutatják be. Részletesebben, az első faktorban a lap alsó harmadának bal és jobb szélén (1-es és 3-as terület) elhelyezett figura található, tehát azok a rajzok, amelyek vagy szélesek és alul helyezkednek el (átérik a két alsó sarkot, például a talajvonal berajzolása miatt), vagy pedig keskenyek és középen vannak (nem érnek ki a sarkokig). A második faktorban a középső függőleges harmad felső vagy alsó szélét (2-es és 8-as terület) találjuk, negatív összefüggésben. Másképpen fogalmazva, azokat az arányos szélességű emberalakokat tartalmazza, amelyek vagy felfelé csúsznak ki a lapról, vagy lefelé. A harmadikban a lap közepét vagy bal felső sarkát (5-ös és 7-es terület) találjuk, ugyancsak negatív összefüggésben, tehát azokat a bal felső sarokba eső emberalakokat, amelyek azonban nem terjednek át a lap középső területére. A negyedikben faktor a középső vízszintes harmad két szélét (4-es, 6-os terület) tartalmazza, vagyis az arányos szélességű és vízszintesen középre rajzolt, vagy pedig a papír szélére is kilógó, széles figurákat. Az ötödik faktor végül a jobb felső sarok (9) önállóságáról tanúskodik: ez a ritka pozíció kis méretű rajzoknál fordul elő (amelyek nem terjednek át a szomszédos zónákba).

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a projektív rajzok diagnosztikus felhasználása számos előnyt nyújt a gyakorló klinikus számára. A klasszikus projektív tesztek reliabilitására és validitására irányuló, újabb empirikus tanulmányok azonban számos kritikai szempontot vetettek fel. A kritikák áttekintése alkalmat nyújt arra, hogy a projektív rajzok kutatásának irányvonalait felvázoljuk. Ezek közül a legfontosabbak az egyedi ismérvek helyett az ismérvek konzisztens mintázatainak vizsgálata, az elemzési kontextus kibővítése, az összehasonlító elemzés (longitudinálisan és tematikailag), a globális rajzi színvonal szerepe és az objektív mérések használata. A tanulmány bemutatta a számítógép használatának kiterjesztését a statisztikai adatelemzésen túl a grafikus elemzés területére, és a módszert a PsychMet elnevezésű programmal, valamint exploratív adatokkal illusztrálta.