Rajzok a pszichodiagnosztikában:

pozitivista és konstruktivista nézőpont

Wolfgang Sehringer (Heidelberg)

(előadás a Magyar Pszichiátriai Társaság XII.,

jubileumi vándorgyűlésén, Budapest, 2005. jan. 28.)

Jókívánságaimmal és szívélyes üdvözletemmel köszöntöm a Magyar Pszichiátriai Társaságot megalakulása 25 évfordulóján. Nagyon sajnálom, hogy a jubileumi kongresszusra szóló meghívásuknak egészségügyi okokból nem tudtam eleget tenni. Szívesen fogadom el azonban barátom, Dr. Hárdi István felkérését, hogy írásban vegyek részt a konferencián. Hozzászólásomat szakterületemmel, a rajzolás és festés révén végzett pszichodiagnosztikával kapcsolatban szeretném megtenni.

A jubileumok visszatekintésre szólítanak fel bennünket. Én a fent említett területen jelenleg 50, munkával eltöltött évre tekinthetek vissza: 1955-ben nyújtottam be Freiburg im Breisgauban Robert Heiß professzornak diplomamunkámat, melyet a következő évben a gyermekrajzok pszichodiagnosztikájáról szóló doktori disszertációm követett.

Engedjék meg nekem ezért, hogy visszaemlékezzek − természetesen itt csak nagyon röviden, kulcsszavakban megfogalmazva és egyes dolgokat sarkítva − néhány elképzelésre, problémára és megoldási kísérletre, amivel a rajzzal és festéssel végzett pszichodiagnosztika területén az elmúlt 50 évben találkoztam. Számomra a legfontosabbak és legérdekesebbek a kutatás tárgyának felfogását érintő változások voltak, valamint a kutatási módszerekre vonatkozó igények ebből származó fejlődése.

Szeretném ezeket a változásokat a meghatározásokban bemutatni, melyeket az egyszerűség kedvéért három fejlődési vonalban vázolok fel. Az első elnevezése „A vakdiagnózistól a rendszerelemzésig”, a második „A jelenség leírásától a jelenségek mintázatainak felismeréséig”, a harmadik pedig „A jelentésgrammatikától a szakértői rendszerig”.

A vakdiagnózistól a rendszerelemzésig

Tanárom, Heiß professzor, nagy súlyt fektetett arra, hogy a diplomás hallgatóknak meghirdetett, pszichodiagnosztikai véleményről szóló szemináriumán a teszteket anélkül értékeljük ki, hogy bármit is tudnánk a hozzá tartozó személyiségről. Legfeljebb az életkort és a nemet tudtuk, semmi többet. Azt akarta, hogy teljes egészében az adott vizsgálóeljárás produkciós felületére koncentráljunk. Csak azután ismertetett meg bennünket az anamnézissel és a vizsgált személyről szóló további információkkal, miután megtárgyaltuk a szemináriumon a teszteredményt és annak értelmezését. Bármennyire is bírálható ma ez a nézőpont, mi, az akkori diákok nem szenvedtük meg ezt a módszertani hiányosságot. Nem ismertük fel. A módszertan eszközeinek hiánya miatt panaszkodtunk, amely minden kutatás kezdeteinek velejárója. Két dolgot hiányoltunk:

1.                a pszichodiagnosztikai szempontból fontos rajzi jelenségek „kézzelfogható” rendszerét (ma elméletileg megalapozott leíró rendszert igényelnénk!) és

2.                egy alkalmas személyiség-leíró taxonómiát.

Akár jól, akár rosszul tettük, de első hiányossággal főként a grafológiához fordulva birkóztunk meg. Teljesen megoldatlan maradt azonban a második feladat, hogy a kifejező viselkedés jelzéseit egy explicit személyiségrendszerben helyezzük el. Természetesen nem vitatható, hogy sok személyiségpszichológiai tankönyvben (például Heiß, Wellek, Lersch) megtalálható volt egy pszichodiagnosztikai szempontból használható rendszer. Német nyelvterületen a tudomány 50-es évekbeli állását Ehrig Wartegg (Wartegg-teszt), Karl Koch (fateszt) és Luitgard Brem-Gräser (állatcsalád-rajz) munkáival jellemezhetjük. Mindhárom módszerben megpróbáltak a szerzők ezzel két hiányossággal megbirkózni. Kudarcuk vezetett a „pszichodiagnosztika kríziséhez” a 60-as években. Sikertelenségük azonban nem személyes kudarc volt. A tudományos vitákat egyre inkább pszichodiagnosztikai módszerekkel kapcsolatos, új igények határozták meg. Egy itteni új nézet ebben évtizedben megváltoztatta a módszertani hozzáállást. Ez pedig így hangzik: nem felel meg a tudományos igényeknek az a szemlélet, amely az operacionalizálás hiánya miatt nem támaszkodhat szigorú empirikus ellenőrzésre sem a leíró jellemzésben, sem értelmezési próbálkozásaiban. Ez pedig területünkön az elfogadott pszichodiagnosztika mindennapi gyakorlatának tudományos végét jelenthette volna.

Alapvetően ugyanebből az okból jutott hasonló sorsra egyébként egy másik pszichodiagnosztikus próbálkozás, amely legalábbis német nyelvterületen visszhang nélkül maradt: az amerikai Karen Machover-féle, pszichoanalitikus személyiségmodellnek elkötelezett emberrajz-vizsgálat. Ebben a módszerben is összeütközésbe került a leírás az elméleti alapokkal, valamint az értelmezés a szigorú empirikus ellenőrzéssel.

Mi a teendő? A kritikusok érvei meghallgatásra találtak, de az érintettek nem adták fel. Voltak, akik tovább hadakoztak, és voltak, akik előre mutató stratégiákat kínáltak.

Az előbbin azt a megszámlálhatatlan − és végső soron eredménytelen − próbálkozást értem, amely a koncepció megmentésére irányult azzal, hogy a klasszikus pszichometriai tesztkritériumok elvárásainak próbált megfelelni, és a legfontosabb értelmezéseket korrelációs statisztikákkal akarta alátámasztani. Ezzel több, mint két évtizedet töltöttek el a kutatók. A vízválasztónak számító irodalmi összegzések, amely ezeknek a fáradozásoknak a hiábavalóságát mutatták, az 1960-as és az 1980-as évek között jelentek meg. Ahogyan egyre jobban kudarcba fulladt ez a nézet, úgy vált egyre világosabban felismerhetővé, hogy igazából milyen szemlélet állt az 50-es évek felfogása mögött. Ez pedig egy meglehetősen pozitivista elgondolás volt (amin nem is csodálkozhatunk, hiszen egy tudományág kezdetéről volt szó): „Egy rajz önmagában értelmezhető. Rajzi jegyeket tartalmaz. A jegyek önmagukban hordozzák jelentésüket. A pszichodiagnosztika feladata, hogy ezeket megfejtse.” Leginkább ezzel a mondattal jellemezhetjük ebben az első időszakban minden rajzteszt alapvető ismeretelméleti pozícióját.

Előre mutató stratégiának azokat a kísérleteket nevezem, amelyek felvállalták ennek az elképzelésnek a megkérdőjelezhetőségét, és megpróbálták a vizsgálódás tárgyát újradefiniálni. A javaslatok különböző területekről érkeztek, különböző időpontokban. Hárdi István például már a 60-as években megváltoztatta a vizsgálódás tárgyát a dinamikus elemzés iránti igényével, azaz a folyamatszerűség figyelembe vételével. Hárdi ezzel a következőt posztulálta: „Egy rajz nem rajz (azaz önmagában nem értelmezhető). A vizsgálódás tárgya a változás.” Mások, főként a svájci pszichoterapeuták, azzal a hatással kezdtek foglalkozni, ami a kép közvetítésével a terapeutának a klienshez való viszonyából alakul ki. Bárcsak megmondták volna nekünk, az 50-es évek diákjainak, hogy a vizsgálatvezető befolyásoló hatása nem azzal tehető elhanyagolhatóvá, hogy felolvassa vagy kívülről megtanulja a tesztinstrukciót! Az új kommunikációs pszichológia első axiómája ugyanis így hangzik: „Nem tudunk nem kommunikálni” (Watzlawick és mtsai, 1969). Következésképpen a vizsgálatvezetőt is bele kell foglalnunk a vizsgálat tárgyába. A vizsgálat tárgyát ezek szerint újra át kellett gondolni: így került be a szupervízió a pszichodiagnosztikai folyamatba. A vizsgálatvezetőt már nem lehetett objektív megfigyelőnek tekinteni, kommunikációját a pszichodiagnosztikus folyamat fontos változójaként kellett értelmezni.

Ez a posztulátum végük egy egészen új elképzeléshez vezetett arra vonatkozóan, hogy mit nyújthat a rajzolásra és festésre épülő pszichodiagnosztika. Idáig arról volt szó, hogyan nyerhetünk több információt a kliensről a rajzvizsgálat segítségével, most azonban egy egészen más − a módszerhez jobban illő − célra fordítjuk figyelmünket, nevezetesen a kommunikáció javítására. Az új szemlélet szerint a rajzvizsgálat igazából nem arra való, hogy valaki adatot gyűjtsön, más pedig csoportosítsa, rendezze és kiértékelje az adatokat, hanem a rajzolás és a festés mint tevékenység egyenesen és közvetítés nélkül párbeszédnek tekintendő, amely így akár terápiás hatású is lehet. Ezzel a pszichodiagnosztikai vizsgálat tárgya tovább bővült. Egy háromszögű alakzat áll előttünk, mégpedig a „rajzoló − módszer − értelmező” egysége.

Az utóbbi két évtizedben döntő alátámasztást nyert a vizsgálódás tárgyának ez az alapvető megváltozása (amely főként a pszichoterápiás gyakorlatban került alkalmazásra) az ismeretelmélet radikális nézőpontváltásában. A konstruktivizmus alapvetően megkérdőjelezte az „objektív” megismerés lehetőségét. Egyértelmű alany-tárgy kapcsolatok nem léteznek. Nagyon röviden megfogalmazva a konstruktivizmus azt állítja, hogy a diagnoszta éppúgy, mint a megismerés más alanyai, olyan megismerőnek tekinthető, amely valóságot konstruál. Emiatt a diagnosztikus folyamatban figyelmünket elsősorban a társas valóság kommunikációs alakítására kell fordítanunk. Eszerint megfigyelnünk és értelmeznünk azt kell, ahogyan a tények (adatok) a történések folyamatában keletkeznek, mert az adatok később már az „objektívnek” vélt vizsgálatban mint állandó értékek félreérthetők lesznek. „Egy rajz”, mondaná sarkítva a konstruktivista,”azt fejezi ki, milyen mértékig és formában hagyta magát a megfigyelő megszólítani és önmagát megszólítottnak megélni.” Ez azt jelenti, hogy a rajz megértése mindenekelőtt a kommunikációs jellemzők feltárására irányul, következésképpen alapvetően dinamikus folyamat.

Innen már csak egy apró gondolati lépés, hogy a „rajzoló−módszer-értelmező” kölcsönhatását a pozitivista nézőponttal homlokegyenest ellentétesnek tartsuk. Ez ugyanis olyan gondolati konstrukció, amelyben a meghatározott valóságrészeket összefüggő egésznek tekintünk és értelmezünk. Az erre szolgáló módszert rendszerelemzésnek nevezzük. A rendszerelemzésben mindenekelőtt kölcsönhatásokat vizsgálunk. Abból a feltevésből indulunk ki, hogy ebben a rendszerben négy elem szerepel: a rajz, a rajzoló, a megítélő és bizonyos kontextuális tényezők; ezeknek összesen hatféle kölcsönhatása jön létre, amelyek egyúttal a kutatás kérdéseinek megközelítési irányait jelentik. Mindezek eredményeképpen nem pozitivista értelemben vett jegyek jönnek létre, hanem valóságkontrukciók sorozata, célunk pedig végső soron ezek funkcionális összefüggéseinek kiderítése. A rendszerelemzés annak vizsgálati módszere, hogyan tisztázhatjuk az összes elem képpel kapcsolatos szerepét, s nem csupán a képet vizsgáljuk! Mennyire másképpen értelmezünk így, mint Heiß professzor vakdiagnózisra épülő szemináriumán! Fáradozásunk gyümölcse a személyiség többé-kevésbé részletes jellemzése lesz, talán éppen olyasmi, mint valami diagnózis. Azt gondoltuk, hogy a valóságot (!) írjuk le. Annak felismerése, hogy ez nem lehet így, azt a hosszú utat igényelte, amelyre e fejlődési irányok felvázolásakor visszaemlékezni szándékoztam.

Ez az elképzelés is bővítést és finomítást igényel azonban. Ehhez visszatérek ismét az 50-es évekhez és Heiß professzor szakvéleményíró szemináriumához.

A jelenség leírásától a jelenségek mintázatainak felismeréséig

Említettem korábban a grafikus jelenségek leírásának fontosságát. Az egyes rajzi vizsgálómódszerek kézikönyvei csak akkor segítettek bennünket, ha azt írták le, amit látunk. Korábban fogalmunk sem volt annak szükségességéről, hogy a fontos jelenségek elméletileg alátámasztott leírásával először megtanuljuk a jelenségek felismerését. Próbáltunk ezért a képi illusztrációkhoz fordulni segítségért, amelyek a kézikönyvekben itt-ott felbukkantak. Amikor hiányoztak a fogalmak, próbáltuk a példákból megtanulni, mit kell látnunk.

A jelenségek leírásához megfelelő nyelvezet hiánya a 60-as évektől kezdve érződött. Ekkor jelentek meg először közlemények, melyek nem csupán szavakkal (sőt szavak listáival) akarták közölni mondandójukat, hanem egyértelmű képi dokumentációval. Emlékszem a Goodenough-teszt terjedelmes átdolgozására (Harris, 1963), vagy az észak-amarikai kultúrkörből a fateszt újratárgyalására (Bolander, 1977), illetve a gyermeki kognitív fejlődés skáláira a brünni Svancara házaspártól (1976-tól). Hárdi István is alkalmazta ezt a módszert, amikor 1964-ben első eredményeit közzétette a rajzban felismerhető „személyiségszintekről”. Minden képpel kapcsolatban megmarad azonban a kérdés, hogy ezeket példának vagy absztrakciónak, jelenségnek vagy típusnak kell-e tekintenünk. Ha az utóbbiról van szó, akkor figyelmünket a mintázat létrehozásának empirikus alátámasztására kell fordítanunk. Ebben a tekintetben kétségtelenül a statisztikai adatfeldolgozást kell előnyben részesítenünk (amelyet a korábban említett összefüggésben viszont eredménytelennek tartottunk). Így tanulható meg, hogyan különböztessük meg a lényeges grafikus jelenségeket a lényegtelenektől. Példaként említem erre azt az állandó tapasztalatot, hogy az egészleges jellemzők megbízhatóbbak, mint az egyedi jegyek. Mindazonáltal úgy vélem, a fenti általánosítások ellenére a gyakorló szakember elbizonytalanodik és segítséget igényel ahhoz a feladathoz, hogy a tipikust az esetlegestől elkülönítse, legalábbis mindaddig, amíg elméleti alapozás nélkül szemléli a képet. Figyelembe véve a rajzi vizsgálómódszerek nagy számát (még akkor is, ha csak az emberrajzról van szó), az egyedi jegyek elkülönítése az emberi ítélőképesség számára egyszerűen kivitelezhetetlennek látszik.

Elérkeztünk azonban a számítógépek korszakába. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy kiszámítsuk különböző rajzok közös és eltérő elemeit, és így empirikusan alátámasztott hasonlóságokhoz és különbségekhez jussunk el. Ilyen mintázat-felismerő programok, melyek természetesen a képi adatokon kívül a képen kívüli adatok figyelembe vételére is képesek, már ténylegesen léteznek a gyakorlatban, kicsiszolt formában. A terület úttörője és szakértője Vass Zoltán (aki Önök között tartózkodik). Egy idetartozó munkájában kimutatta például, hogy az agresszióval kapcsolatban nyolc különböző fenotípus azonosítható (Vass, 2004). Nagy reményt fűzök ehhez a kutatási irányhoz: ha az ilyen konfigurációk elméletileg is megalapozhatók, akkor az agresszió empirikusan megalapozott elméletének felbecsülhetetlen értékű forrása áll előttünk. Sőt tovább megyek: ha ez valóban sikerül, akkor végeredményben megkapjuk, amit a diákok 50 évvel ezelőtt hiányoltak: a grafikus jelenségek elméletre épülő elkülönítésének útmutatóját. Ez olyan „kézzelfogható” rendszer lenne, amelyre akkoriban olyan nagyon vágytunk!

A jelentésgrammatikától a szakértői rendszerig

A harmadik fejlődési irányvonalat röviden össze tudom foglalni, noha a terület nem kevésbé problematikus, mint az előzőek. Végső soron csak arra szeretnék itt visszaemlékezni, hogyan próbálnak meg a kutatók ma azzal a régi problémával megbirkózni, hogy miként írjunk le egy személyiséget. Mint freiburgi egyetemisták, arra kényszerültünk, hogy írásbeli szakvéleményünket valódi személyiségleíró taxonómia nélkül készítsük el. Volt természetesen olyan szótár, amelyet az egyes rajzi vizsgálóeljárások kézikönyveiben találtunk, ez azonban vagy egy adott személyiségmodell elkötelezettje volt, vagy maguk a modellek voltak olyan kidolgozottak, hogy önálló pszichodiagnosztikai rendszerként kellett őket használni. Így titkosan tanácsért az úgynevezett „szakácskönyvhöz”fordulva a ”signe fixe” babona karjaiba estünk. Ezek az egyes rajvizsgálati módszerekhez tartozó kézikönyvek a legjobb esetben is csak azt tudták nyújtani, amit (barátságosan kifejezve) „jelentésgrammatikának” nevezhetünk, azaz a felkínált jelentésekhez tartozó munkaszabályoknak. Ilyen például az, hogy a jegyek alapvetően kettős jelentésűek és értelmüket az egészleges összefüggések adják meg. Ehhez megtanultuk, hogy egymást támogató jegyeket keressünk, és a viselkedéses törekvést lehetőségek és veszélyek szerint értékeljük. Így a legtöbb esetben azonban mégsem sikerült megszabadulnunk bizonytalanságunktól.

A taxonómia, amiről akkoriban álmodtunk, még mindig nem létezik. Rendelkezésre állnak azonban a DSM-IV és a NBO-10 kézikönyvei, valamint az Operacionalizált Pszichodinamikus Diagnosztika az OPD munkacsoporttól (1998), amelyek továbblépést jelentenek abban az irányban, hogy legalábbis a klinikai területen meghatározott betegségek viszonylag egyértelmű meghatározásához eljussunk. Ha elérkezünk ehhez a célhoz, akkor a számítógép elvégezheti azt a munkát, amely még szükséges a rajzban olyan konfigurációk azonosításához, amelyek a fenti kategorizációknak megfelelnek. Miután ez sikerül, akkor válik lehetővé, hogy a mi szakterületünkön is előállítsunk egy szakértői rendszert. Tudomásom szerint ebben a munkában senki sem jutott előbbre és volt olyan sikeres, mint Vass Zoltán szakértői rendszerével („Expert System for Projective Drawings”, ESPD). A jövő tehát már elkezdődött.

*********

Munkaterületünk fentebb ismertetett fejlődése azt mutatja, hogy a problémák itt is, akárcsak máshol, két alapvetően különböző stratégiával oldhatók meg: paradigmaváltással és további differenciálással. A paradigmaváltás új tárgymeghatározáshoz vezetett a rendszerelemzési módszerben. A jelenségelemzésben és annak taxonómiai hasznosításában újonnan elért megkülönböztetések a mai számítógép teljesítménye nélkül nem lett volna lehetséges.

Kívánjuk, hogy mindkét stratégia továbbfejlődhessen a jövőben!

                                                    Fordította: Vass Zoltán